Vörösmarty Mihály: EGY BARÁTOMHOZ
EGY BARÁTOMHOZ
Jár hevesebb szekerén nyájasb súgárra derűlvén
Már Titirus szabadon hajt hűs ligetekre, mezőkre
A Faunok, Satirok kiterűlt lomboknak alatta
A habzó csermely kis partjai közt lezuhanva
A száraz rezegő ágak levelekre fakadván
Hol, mikor a nap mély Oceán özönébe lebukkant
Mely szép képzeni itt, mint dúlja nyugalmait a bús
Árva keservének csak az ernyők néma tanúi,
Őt pedig a langyos Zefirek környékezik, és gyász
Mint cseveg a zöld fürtök alatt sok gyenge madárka
S a piros hajnal előtt szaladásnak eredve homályát
Éji setétbe merűlt halmok kifeszűlnek az álmos
Képzeni szép ezeket, de mi tornyos várfalak alján
Oh mi sanyar, mi viszontagló sorsokba merűlűnk,
| Fébus, s a kikelet fejti virágra keblét. |
| S zengi furúlyáján Pásztori énekeit. |
| Bolyganak, hol fiain egy Philoméla keserg. |
| Fris csergésével félbe szakasztja szavát. |
| Szent árnyakba borúlt enyhelyet adnak elő. |
| A Holdnak csillám fénye remegve borong. |
| Szívnek egy elhagyatás, s mint panaszolja baját. |
| E közt a viszhang verdesi vissza szavát. |
| Hangozatit nyugovó térre susogva viszik. |
| Amikor a lator éj csende kitűnni siet. |
| Ritkító gyönggyel harmatoz a kegyes ég. |
| Ködből, s ormaikon virradoz a nap heve. |
| Túl a természet kellemein lebegünk. |
| Amikor egy bal fényt űz, nyomoz árva kezünk! |
Pest, 1818
