Vörösmarty Mihály: AZ IMÁDKOZÓHOZ
AZ IMÁDKOZÓHOZ
Természet édes gyermeke,
Imádd az égi alkotót,
| Ártatlan kis leány, |
| Imádd csak, jó leány. |
Hozzá emeld föl szívedet,
Búddá lehet, hidd, e kivűl
| Hozzá kis gondodat: |
| Minden más gondolat. |
De mit gyanítok? félrejár
Epedve, félve messze jár
| Mosolygó kék szemed, |
| Vágyó tekinteted. |
Ne, oh ne fordítsd más felé
Embert keressz tán? Nem találsz
| Jó lányka, szemedet. |
| Megcsalják szívedet. |
Meg ők! de kik fenn vannak ott,
A vésett szentek, angyalok
| Nem esküsznek hitet, |
| Nem bontanak hitet. |
Nem tesznek este fogadást,
Siránkozó szemeddel is
| Hogy reggel, mint vadak, |
| Magadra hagyjanak. |
Mégis hová jár szép szemed?
Miért keres föl ennyi közt?
| Mért lő rám hév sugárt? |
| Nem gyújt már, meg nem árt. |
Kérded talán, a sok között
Hazug, csalárd-e? Nem! nem! én
| Én is milyen vagyok? |
| Boldogtalan vagyok. |
Szivemben agg bút hordozok,
És hosszú gyötrő csüggedést,
| S bajt, szenvedést, nagyot, |
| És régi bánatot. |
Nem csalhatott más engemet;
A nagy remények, melyekért
| De megcsalt en hitem: |
| Most nyugtomat vetem. |
Eget vadásztam itt alatt,
Mint én, oly hűt, oly érezőt,
| Eget? csak lányszivet, |
| S a föld megbűntetett. |
Te értesz. . . Bíbor ajkadon
Reszketnek a menny s búm felé,
| Hallatlan hangzatok |
| S szivedbe láthatok. |
Te vagy, te vagy, kegyes, kit én
Nem más volt az, csak álmodám,
| Szánónak nevezek, |
| S miatta elveszek. |
Imádkozz hát, kis bűntelen,
Imádkozz, angyal, értem is,
| Ah mert én nem tudok; |
| Míg összeroskadok. |
Kérj egy hatalmat, mely legitt
És mélyen a világ alá
| Elrontson engemet, |
| Temesse lelkemet. |
Hogy ott mindent felejtsen el,
Azt is, ki rám halált hozott,
| Ah mindent, ami bánt: |
| Azt a szép szőke lányt! |
Pest, 1824
