Barokk kert – Pozsony kertészete – Balzamina – Lippay György, a magyar kerti virágkultusz megalapítója – Lippay János és a Posoni kert. – A Posoni kert virágflórája – Erdély kertészete – Bársonyvirág – Égő szerelem – Hibiscus – Tulipán – A tulipán felfedezése – A tulipán európai elterjedése – Tulpománia – A tulipán Magyarországon – A barokk tulipán – A polgári tulipán – Magyar tulpománia – Tulipántos láda – Tulipántenyésztés Magyarországon.
A magyarság virágkultuszának történetében az első fellendülést a XV. század hozta meg, amikor Mátyás udvarának renaissance fénye a lovagkori kertészetet emelte magas fokra. Mint láttuk, ennek a kornak közvetlen botanikai emlékei elkallódtak a későbbi török megszállás következtében, s a XV. század magyar várkertjeinek csak annyi emléke él a történeti irodalomban, hogy pompások voltak.
Kétszáz esztendő multán és sokkal nehezebb viszonyok között újra fellendül a magyar kertészet és virágkultusz. Noha az ország déli nagy fele török iga alatt szenvedett, a megmaradt északi és nyugati szegélyek városai ott, ahol elkerülhették a török pusztítást, virágzásnak indultak és közöttük elsősorban az ország akkori helyettes fővárosa, Pozsony. A barokk kor magyar kertészetének és nagy lendületű virágkultuszának – szerencsére – nem vesztek el olyan mértékben emlékei, mint a kései magyar lovagkoré. Ha minden nem is maradt ránk, annyi mégis, amelyből teljes botanikai képét rekonstruálhatjuk a barokk kor magyar virágflórájának.
Pozsonyban, mint arról már volt szó, a XVI. század orvosbotanikai törekvései hívták életre az első olyan kerteket, amelyek nevezetesebb szerepet játszottak a magyar kertészet történetében. Ilyen orvosbotanikai kert volt Pozsonyban a XVI. században Purkircher György kertje, amelyben először virított magyar földön az amerikai bab. Azt is tudjuk, hogy ez a kert olasz hatás alatt keletkezett, tehát azt mondhatjuk, hogy közvetlen magyar ága azoknak a botanikai törekvéseknek, amelyek akkor Itáliában létrehozták az első botanikus kerteket s amelyeknek nagy szerepük volt a növényhonosításokban.
Valószínű, hogy Purkircher kertje nem az egyedüli orvosbotanikai kert volt Pozsonyban a XVI. században. Anélkül, hogy ennek valami különösbb jelentőséget tulajdonítanánk – hiszen az orvosbotanikai kertek akkor mindenütt divatban voltak! – fel kell tennünk, hogy más orvosoknak és gyógyszerészeknek is voltak akkor orvosbotanikai kertjeik, de ezek valószínűleg nem játszottak különösebb szerepet, vagy emlékük elveszett, vagy talán valahol még lappang. Pozsonyban a történelem még egy kiváló botanikus nevét őrizte meg a XVI. századból, Heindl András-ét, aki gyógyszerész volt s hogy botanika iránt is érdeklődött, Clusius feljegyzéséből tudjuk, aki pannóniai flóraművében ezt írja: „Audio etiam circa eandem urbem (t. i. Pozsony) et in castaneis arboribus et coryli rosarumque fruticibus viscum nasci, referente ornatiss, viro Andrea Hemal, eius orbis pharmacopaeo.” Ez a „Hemal” Istvánffi Gyula megállapítása szerint nem más, mint Heindl András, akinek emlékét a magyar gyógyszerészet története is megőrizte. Clusius tanusága bizonyára elég alap, hogy Heindl András-t botanikusnak mondhassuk.
A XVII. században egyszerre csak újra felbukkan a Heindel név. Későbbi botanikusaink: Grossinger, Winterl, Haberle említik, hogy Heindel Ferdinánd, pozsonyi ügyvéd, virágokban gazdag kertet tartott fenn s növényei katalógusát nyomtatásban is kiadta 1651-ben. Hogy Heindel Ferdinánd, „akinek hortus botanicus-áról oly sok szó esik, – írja Bálint Nagy István – fia volt-e a gyógyszerésznek, nem tudjuk, de sejthetjük, hogy a nagy pozicióra szert tett – hiszen Bél szerint 1594–1596-ban konsuli méltóságot viselt – gyógyszerész valamilyen leszármazottja… Ha szabad a történelemben adatok hiányában következtetni, akkor úgy tűnik fel, mintha apjának botanikus kertjét fejlesztette volna továb és katalogizálta.”
Heindel Ferdinánd kertjének nyomtatott katalógusából, noha többen forgatták kezükben még a XVIII. század végén is, egyetlen példány sem maradt fenn. De a kerti növényeinek jegyzéke még sem veszett el egészen, megőrizte Bél Mátyás Rei rusticae Hungariae című kézirata, amely a Nemzeti Múzeum kézirattárában fekszik, hol Ernyey József bukkant rá s a kézirat Hortus medicinalis című, csonkán maradt fejezetében megtalálta Heindel ügyvéd kertjének növényjegyzékét is, amely a nyomtatott katalógus alapján készült. Ha az Ernyey által között névjegyzéket áttekintjük, hamarosan szembeötlik, amit már Ernyey is megállapított, hogy itt inkább virágos díszkertről, mint orvosbotanikai kertről van szó. Már tudniillik mai szemmel nézve. Akkoriban nem volt még olyan éles a különbség az orvosi és a dísznövény között, elég annak a kornak füveskönyveit forgatnunk, azokban is megtaláljuk mindazt a dísznövényt, amelyet a kertekben tartottak, de amelyeknek nemcsak szépségét ismerték el, hanem a XVI. század hagyományaként orvosi jelentőségét is keresték és tanították.
Heindel Ferdinánd kertjének növényeivel nem foglalkozhatunk részletesebben, de ez bizonyos mértéken felesleges is lenne, mert kertje katalógusának névjegyzéke majdnem mindenben egyezik. Lippay virágos kertjének névsorával. Vannak azonban Heindel katalógusában olyan növények is, amelyek hiányoznak a Pozsonyi kert-ből s ezek közül már említettük a paradicsomot (Poma amoris). Később foglalkozunk a citromokkal és narancsokkal, amelyeket Lippay nem írt meg. Itt csak a balzaminát (Impatiens balsamina) emeljük ki, amely valamiképen szintén elkerülte Lippay figyelmét, holott bizonyára meg volt a pozsonyi primási kertben is, mert már a XVI. században feltünt urópában. Hazája Keletindia s állítólag a portugálok hozták Európába. Középeurópában már Gesner feljegyezte bázeli kertből. Az első tudósítást Matthioli közölte róla s már a XVII. század elején szívesen vetették a kertekben. Matthioli munkáiban Balsamina femina a neve, ugyanis akkoriban különös módon nem a középeurópai Impatiens nolitangere körébe sorolták, hanem a Keletindiától Palesztináig honos magrugó Momordica charantia mellé tették, amelyet Balsamina mas néven különböztették.
A magyar irodalomban először Benkő említi Kisasszony papucsa, papucsvirág néven. De a régieskedő Veszelszki megint Balsamina néven keveri össze most már nemcsak a magrugóval, hanem a nolitangeré-vel is.
A tökfélék családjába tartozó Momordica charantia ma már divatját multa s alig-alig található a kertben, ellenben az Impatiens balsamina a XIX. század elején nagyon népszerűvé lett s azóta egyedül viseli a balzamina nevet. Az Impatiens nemzetiségnek újabb fajait is hozták azóta Európába, így a szibériai honosságú Impatiens parviflorá-t amely a botanikus kertekből a XIX. század elejétől kezdve sokfelé elvadult, így a budapestiből is a főváros környékén. Az ablakokban gyakran látható szép piros virágú Impatiens sultani középafrikai növény s szobakertjeink legújabb szerzeményei közé tartozik, de rendkívül gyorsan megkedvelték és ma már a falusi házakban éppen olyan gyakori, mint városokban.
Pozsony legszebb barokk kertje Lippay György (1600–1666) hercegprimás (87. kép) mint akkor mondták, hercegérsek, alkotása. A Pozsonyba szorult hercegprimások már kezdettől fogva tartottak kertet, de azok sokáig csak egyszerű házikertek voltak a csak gr. Forgách Ferenc bíbornok 1614-ben kezdte a primási kertet olyan arányokban fejleszteni, hogy díszkertté legyen. Külföldről virágokat és díszfákat hozatott s azok számára megnagyobbította a primási kert területét. Noha adat hiányában nem bizonyíthatjuk, valószínű, hogy ekkor kerültek Magyarországra az első tulipánok.
87. kép. Lippay György pozsonyi hercegérsek, a modern magyar virágkultusz megalapítója. (Ragendas rézkarca nyomán.)
Forgách halála után a primási kert fejlődése egy időre megakadt, mert az utódok, Pázmány Péter és Lósy, mással voltak elfoglalva, a fellángoló nagy vallási vitákkal. Ezek ugyanis később sem ültek el teljesen, még a Pozsonyi kert-ben is találunk apró-cseprő csipkedést, de egészben véve Lippay György idejében már leheségessé vált, hogy a hercegprimás és általában a magyar főúri társaság a tudományoknak szentelhesse szabad idejét. A XVII. század nagy természettudományi mozgalmak kora volt, ezek hatása, mint ezt Ernyey József kimutatta, Magyarországot sem kerülte el s itt a hercegprimás udvara lett központjainkká. Lippay György herbáriumot gyüjtött, mikroszkoppal dolgozott, s mint Szathmáry László munkájából tudjuk, Mons Mognesiae címmel alkémista munkát írt I. Lipót császárnak, amely díszes kötésben mint kézirat ma a bécsi National Bibliothek tulajdona. „Lippay ismerte a királyt, – írja Szathmáry – ismerte az udvari népet. Látta, hogy csalók környezik. Ekkor gondolt arra, hogy megírja munkáját és felvilágosítja az uralkodót arról, hogy az aranycsinálás lehetséges ugyan, de ahhoz elméleti tudás szükséges.” Lippay agyában fogamzott meg először az a gondolat, hogy szakmunkatársakkal fiziko-geografiai leírást készít az országról, olyan terv, amely talán meg is valósult bizonyos mértékig, de a Wesselényi-féle összeesküvés véres sorsa ezt is magával temette.
A hercegprimás botanikai törekvései szerencsésebb eredménnyel végződtek, a primási kert felvirágzott, meggazdagodott, s olyan hírnévre tett szert, hogy a külföld is elismeréssel és hódolattal emlegette. Nagyszerű vízemelő gépei, szobrai, épületei, festményei itt nem foglalkoztathatnak bennünket, annál inkább növényei s első sorban virágai, amelyek érdekében Lippay nem sajnálta a költséget és fáradságot, levelezett távoli helyekre és maga buzgólkodott gondozásuk körül. Mindjárt 1642-ben, amint a primási széket elfoglalta, nagy szeretettel és tudással vette kezébe a primási kert fejlesztésének ügyét s halála napjáig szépítette és gazdagította.
A páratlanul lelkes tudós főpap 1666-ban halt meg. Halálával a pozsonyi primási kert hanyatlásnak indult (88. kép)
88. kép. A pozsonyi primási kert a XVIII. század harmincas éveiben, Lippay halála után körülbelül 60 évvel. (F. B. Werner rézkarca nyomán.)
De emléke épen fennmaradt s ma valóságos fogalom. Ugyanis a virágkedvelő s a magyar virágkultuszt megalapozó primás gondoskodott, hogy kertjének és virágainak ércnél maradandóbb emléket állítson a Pozsonyi kert című könyvvel (89. kép).
89. kép. Lippay Posoni Kert-jének címlapja kisebbítve.
Udvarába hozatta az ungvári jézustársasági rendházban szerzetesként működő öccsét, Lippay Jánost (1606–1666) és megíratta vele az említett munkát, s arról is gondoskodott, hogy rézmetszetek (90. és 91. kép) díszíthessék. A Pozsonyi kert címmel megjelent munka három könyvből, mint ma mondanánk, három kötetből áll. Az első, a Virágos kert, 1664-ben Nagyszombatban látott napvilágot, a második, a Veteményes kert, ugyanakkor, de Bécsben, a harmadik Gyümölcsös kert címet visel s a szerzők halála után 1667-ben Bécsben jelent meg.
90. kép. A Pozsonyi Kert első képe. „Ha mégis valaki cifrázni akarná lugosnak, azoknak bemeneteleken portálokat, azaz mesterséges kapukat csináltathat.”
91. kép. A Pozsonyi Kert második képe: „Ha ki ezekben az bojtos növényekben gyönyörködik, azokat fellyül felékesítheti sok külömb-külömbféle állatoknak, embereknek és egyébféle figuráknak azon ágok növésének kötözése által csinált formáival.”
A XVII. század az irodalomban a szerzői önállóság kezdetének kora. A XVI. században a szerzők még igyekeznek ókori idézetek és tekintélyek mögé bujni és egymástól másolnak. A XVII. században már maga a szerző igyekszik kibontakozni művében. Ez teszi halhatatlan alkotássá a Pozsonyi kertet is. Már maga a címe is olyan, hogy elárulja egyéniségét. Pozsonyi kert csak egy van a világon. Legfőbb forrása a pozsonyi hercegprimás nagy botanikai tudománya és kertészeti gyakorlata. Ez él ma is ebben a munkában és ez áradt belőle a magyar kertekbe a kétszázados használat egész ideje alatt. Ez azonban természetesen nem zárja ki, hogy a szerző a maga korának legjobb kertészeti munkáit fel ne használja. Két forrását meg is nevezi Lippay János. Az egyik Peter Laurenberg rostocki orvos, aki 1632-ben Apparatus plantarius címmel adott ki munkát a hagymás és gumós virágok tenyésztéséről s ebben a munkájában maga is elismeréssel adózik a pozsonyi primási kertnek. Laurenberg, vagy mint latinosan írta, Laurembergius, másik műve Horticultura címmel szintén 1632-ben látott napvilágot. Lippay János másik forrásműve a sienai születésű Giovanni Battista Ferrari (1584–1655), aki rendtársa volt, s akit a primás bizonyára személyesen ismert, hiszen a teológiát Rómában végezte. Ferrari főműve Flora, seu de florum cultura címmel Rómában 1633-ban jelent meg s két olyan kiváló festő készítette képeit, mint a cortonai Peter Berettini és a bononiai Guido Reni. Hogy a pozsonyi kert olyan gazdag volt kora virágaiban, annak kétségtelenül a primás itáliai összeköttetéseiben találjuk magyarázatát. Természetesen nem hiányoznak a Pozsonyi kert-ben az ókori gazdasági írók nevei sem. Ezekre még a barokk korban is szüksége volt a tudományos tekintély miatt az írónak. Ámde a mi szemünkben mindaz, ami az ókori szerzőkből szivárgott a Pozsonyi kertbe, értéktelen sallang, kertészeti babona. Valami sokra Lippay sem tartotta ezeket a részleteket, munkája nem egy mondatából kiderül.
A Pozsonyi kert-ből két századon át táplálkozott a magyar kertészet és virágkultusz. Nem sokkal megjelenése után latin kivonatát közli Szentiványi Márton jézustársasági szerzetes Cariosora et selectiora variarum scientiarum miscellanea című, háromkötetes enciklopedikus munkájában, amely 1689-ben szintén Nagyszombatban látott napvilágot. Milyen nagy volt a Pozsonyi kert tekintélye és mennyire nem avult el még száz év múlva sem, bizonyítja, hogy Szteibig Gergely János 1753-ben Győrött újra nyomta, mert az eredeti nyomás példányai akkor már tönkrementek a sok használat miatt. Sajnos, a győri kései nyomat már csak hivatkozik a képekre, de azok hiányoznak a szöveg mellől. A kevés példányban ránk maradt első nyomatból időközben romboló kezek többnyire kitépték a képeket s csak abban a példányban láthatók még a nagybecsű rézkarcok, amelyet a Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtára őriz.
Lippay János természetesen a maga korának nyelvén írt és a virágokat magyarul is, tudományosan is úgy nevezte, ahogyan a XVII. században szokták. Ma ez nagyon nehézzé teszi, hogy avatatlan tájékozódhasson a Pozsonyi kert virágflórájában. Pedig a Pozsonyi kert, mint a fentiekből kiderül, korszakos munka a magyar kertészet és virágkultusz történetében, a kezdetek és kisérletek korának befejezése s a folyamatos történelemnek kezdete. A Pozsonyi kert óta az európai kertészeti és virágkultuszáramlatok nem izoláltan fejtik ki hatásukat a magyarság körében, hanem azt az alapot fejlesztik szervesen tovább, amelyet a XVII. században a pozsonyi „főkertész” lerakott. Éppen ezért indokolt, hogy itt áttekintsük a pozsonyi kert virágainak névsorát s hogy ezt az olvasó számára megkönnyítsem, közlöm a Lippay-féle nevek után a modern tudományos neveket is, amennyiben a Pozsonyi kert leírásából a virág fel volt ismerhető. A felsorolásban követem Lippay csoportosítását, hogy ezzel is hűségesebb legyen a Pozsonyi kert és a XVII. század magyar kertészetének képe. Lippay könyvének rendjétől legfeljebb csak annyiban térnek el, hogy egyazon fejezetben egymás mellé tettem ugyanazon nemzetség esetleg távolabb eltolt fajait és a kétszer említett neveket helypazarlás elkerülésére csak az első helyen közlöm:
„A gömbölyű és csomós gyökerű virágoknak nemei.”
| 1. Tulipa, liliomi narcissus, niderlandi tulipák | Tulipa Gesmeriana |
| 2. Persiai tulipák | Tulipa Clusiana |
| 3. Szagos tulipák | Tulipa suaveolens |
| 4. Hosszú pohárú nárcissus | Narcissus pseudonarcissus |
| 5. Fehér öreg virágú narcissus, kinek pohárocskája veressel prémezett | Narcissus poeticus |
| 6. Spanyol nárcissus | Narcissus jonquilla |
| 7. Narcissus de Alepo | Narcissus tazetta |
| 8. Napkeleti hyacinthus | Hyacinthus orientalis |
| 9. Hyacinthus comosus, üstökös hyacinthus | Muscari comosum |
| 9. a) Hyacinthus ramosus, ágas hyacinthus | Muscari comosum var. plumosum |
| 10. Pézsmavirág, botorides, dipkadi, muscati | Muscari moschatum |
| 11. Szederjes botroides | Muscari racemosum és botryoides |
| 12. Csillagos hyacinthus | Scilla bifolia |
| 13. Corona imperialis, tusai, tale, császári korona | Fritillaria imperialis |
| 14. Fritillaria, kockás vagy ostáblás liliom | Fritillaria meleagris |
| 15. Lilium persicum, perzsiai liliom | Fritillaria persica |
| 16. Crocus vernus, kikeleti sáfrány, ki kék, ki fehér | Crocus vernus |
| 17. Crocus vernis, szép sárga | Crocus moesiacus |
| 18. Colchium virág, napkeleti sáfrány | Colchicum speciosum |
| 19. Colchicum virág, veressel és kékkel pettyegett | Colchicum variegatum |
| 20. Iris, szivárványos liliom, sötétszínű kék | Iris germanica |
| 21. Iris, szederjes és sárga | Iris variegata |
| 22. Iris, persica odoratissima, perzsiai liliom | Iris persica |
| 23. Iris illyrica, világoskék, horvátországi liliom | Iris florentina |
| 24. Iris susiana, fekete liliom | Iris susianna |
| 25. Fehér liliom | Lilium candidum |
| 26. Lilium cruentum, sárga avagy narancsszínű, vérrel csepegtetett liliom | Lilium bulbiferum és croceaum |
| 27. Martagon, visszafordult virágú liliom, török turbán | Lilium martagon |
| 28. Gladiolus. fegyverliliom | Gladiolus communis |
| 29. Cyclamen, disznókenyér, porczvirág | Cyclamen europaeum |
| 30. Cyclamen, konstantinápoli | Cyclamen persicum |
| 31. Hyacinthus indicus, tuberosus, indiai hyacinthus | Polyanthas tuberosa |
| 32. Anemone, keskenylevelű | Anemone coronaria |
| 33. Anemone, széleslevelű | Anemone hortensis |
| 34. Ranunculus, ázsiaiak | Ranunculus asiaticus |
| 35. Narcissus Matheoli, Kis-Máté narcissusa | Pancratium maritimum |
| 36. Narcissus indicus liliaceus, indiai narcissus | Amargyllis belladonna |
| 37. Leucojum bulbosum, hagymagyökerű fehér viola, hócsepp | Leucojum vernum és Galanthus nivalis |
| 38. Moly, közönséges fehér | Allium ursinum |
| 39. Moly, sárga | Allium moly |
| 40. Moly, veres | Allium roseum |
| 41. Ornithogalum pannonicum, tyúktej, madártej | Ornithogalum narbonense |
| 42. Satyrion orchis, nőszőfű | Orchis moro |
„Némely virágok, kiket jobb gyökéren ültetni, hogynem mint magul vetni.”
| 43. Aquilegia, harangvirág, gelesztafű | Aquilegia vulgaris |
| 44. Antirrhinum, oroszlánszáj | Antirrhinum majus |
| 45. Aster atticus, görög csillagvirág | Aster amellus |
| 46. Althea, ursi, medvefül, sárga | Althaea officinalis |
| 47. Auricula ursi, medvefül sárga | Primula uricula |
| 48. Auricula ursi, medvefül, sárga, közepe, verhenyeges a karajja | Primula pubescens |
| 49. Primula veris, Szent Péter kulcsa | Primula veris |
| 50. Asphodelus liliaceus, liliomformájú virág, sárga | Hemerocallis flava |
51. Asphodelus liliaceus, fehér, vagy Hastula regia,
| vad foghagyma, király dárdácskája | Asphodelus albus |
| 52. Bellis, csillagvirág | Bellis perennis |
| 53. Caryophyllus plumarius, pünkösdi szegfű | Dianthus caesius |
| 54. Clematis, szulákfű, avagy fára folyó szederjes virág, avagy erdei venyike | Clematis viticella |
| 55. Clematis, sötétszínű veres | Clematis cocceinea |
| 56. Camamelum nobile, székfű, teljes virágú, fehér, spanyol székfű | Anthemis nobilis |
| 57. Dictamnus, dictamos | Dictamnus albus |
| 58. Digitalis, gyűszűvirág, karmazsinszínű veres | Digitalis purpurea |
| 59. Digitalis, sárga | Digitalis ambiqua |
| 60. Flos trinitatis, császárvirág | Viola tricolor |
| 61. Viola martiana, kikeleti szederjes | Viola odorata |
| 62. Viola, kikeleti, fehér | Viola alba |
| 63. Geranium, daruorrú virág | Geranium pratense |
| 64. Helleborus niger, fekete hunyor, zászpa | Helleborus niger |
| 65. Helleborus viridis | Helleborus viridis |
| 66. Matricaria, mátrafű | Chrysanthemum parthenium |
| 67. Millefolium rubrum, veresvirágú egérfark | Achilles millefolium |
| 68. Periclymenum, rosa de Jericho, jerichói rózsa, vagy fára folyó rózsa | Lonicera caprifolium |
| 69. Paeonia, basarózsa | Paeonia officinalis |
| 70. Lilium convallium, gyöngyvirág | Convallaria majalis |
| 71. Ranunculus, tyúkláb, sárga csillagvirág | Ranunculus repens |
„Micsoda virágokat kell a ganéjos ágyba vetni?”
| 72. Amarantus tricolor, publikán tolla | Amarantus gangeticus var. tricolor |
| 73. Caryophyllus, szekfű | Dianthus coryophyllus |
| 74. Caryophyllus indicus, sárga rózsa, nagy | Tagetes erecta |
| 75. Caryophyllus indicus, sárga rózsa, apróbb | Tagetes patula |
| 76. Calendula, kenyérbélvirág | Calendula officinalis |
| 77. Leucojum, nyári viola | Matthiola incana |
| 78. Canna indica, indiai nád | Canna indica |
| 79. Convolvulus hispanicus major, fára folyó harangvirág | Pharbitis purpurea |
| 80. Convulvus hispanicus minor, nem foly igen fel | Convolvulus tricolor |
| 81. Malva, málvarózsa | Althaea rosea |
| 82. Nasturtium indicum, sárga szarkaláb | Tropaeolum minus |
| 83. Lupinus coeruleus, kék spanyol viola | Lupinus angustifolius |
| 84. Lupinus albus, fehér spanyol viola | Lupinus albus |
| 85. Lupinus lutens, sárga spanyol viola | Lupinus lutens |
| 86. Scabiosa, vel Cyanus turcicus odoratus, szagos búzavirág, törökországi | Centaurea moschata |
| 87. Flos mexicanus, spanyol kendő | Mirabilis jalapa |
| 88. Flos africanus, török szegfű | Dianthus barbatus |
| 89. Sárga viola vagy ivolia | Cheiranthus cheiri |
| 90. Lychnis bizantina vel calcedonica, jeruzsálemi virág, égő szerelem | Lychnis calcedonica |
| 91. Lychnis coronaria, Boldogasszony rózsája, mennyei rózsácska | Lychnis coronaria |
| 92. Onobrychis, spanyol lóhere | Onobrychis viciaefolia |
| 93. Solsequium, naputánjáró virág | Helianthus annus |
| 94. Viola lunaris, ezüstlevél | Lunaria annua |
| 95. Phaseolus turcicus, török, fárafolyó bab | Phaseolus coccineus |
„Másféle virágok, kiket nem a ganéjos ágyban, hanem a táblában vetnek, ahol virágozniuk kell.”
| 96. Consolida regalis | Consolida Ajacis |
| 97. Cyanus, búzavirág | Centaurea cyanus |
| 98. Papaver, mák | Papaver somniferum |
| 99. Papaver erraticum, teljes pipacs | Papaver rhoeas |
| 100. Papaver corniculatum, szarvasmák, sárga | Glaucium flavum |
| 101. Papaver corniculatum, szarvasmák, veres | Glaucium corniculatum |
| 102. Nigella seu Melanthium, fekete kömény, avagy fekete koriander, együgyű | Nigella arvensis |
| 103. Nigella seu Melanthium, teljes | Nigella damascena |
| 104. Stramenium, kerti maszlagvirág | Datura fastuosa |
| 105. Amaranthus major, avagy lori mori, bársonyvirág, öreg, törökországi | Amarantus caudatus |
| 106. Amarantus major, középső és kisebb | Amarantus paniculatus |
| 107. Armerium, vad szegfű, veres | Dianthus Carthusianorum |
| 108. Armerium, vad szegfű, veres, fehérrel pettyegetett | Dianthus armeria |
| 109. Armerium, vad szegfű, fehér | Dianthus serotinus |
| 110. Boglárvirág, Szent Katharina virága | Linaria bipartita |
| 111. Viola nocturna, éjszakai viola | Hesperis matronalis |
| 112. Hepatica nobilis, májvirág | Anemone hepatica |
„Micsoda virágokat kell télre a pincébe vinni?”
| 113. Apium americanum pyramidale odoratum, fára folyó lóhere | Apios tuberosa |
| 114. Orobanche, isten nyila, misegyertya | Orobanche speciosa |
| 115. Flos passionis, granadilla, maraton, passzióvirág | Passiflora coerulea |
| 116. Flos cardinalis, sive Trachelium americanum, kardinálvirág | Lobella cardinalis |
| 117. Saponaria, teljes szappanvirág | Saponaria officinalis |
| 118. Gelseminum, jelseminvirág, fehér paraszt | Jasminum officinale |
| 119. Gelseminum, spanyol, fehér | Jasminum sambac |
| 120. Gelseminum, paraszt, sárga | Jasminum fruticans |
| 121. Gelseminum, sárga, indiai | Jasminum odoratissimum |
| 122. Jesaminum indicum vel canadinum, indiai jesamin | Campsis radicans |
| 123. Szederjes, vagy kék jesamin | Syringa persica |
| 124. Genista virág | Spartitum junceum |
| 125. Jucca indica, vagy Jucca gloriosa, dicsőséges vagy dicsekedő káka | Yucca gloriosa |
| 126. Aloe, tengeri zöld | Agave americana |
| 127. Ficus indica, indiai füge, nagy | Opuntia ficus indica |
| 128. Ficus indica, indiai füge, kicsiny | Opuntia vulgaris |
| 129. Nerion, vagy oleander | Nerium oleander |
| 130. Rozmarin | Rosmarinus officinalis |
| 131. Téli majoránna | Majoranna hortensis |
| 132. Acanthus, avagy acantha, tövises lapuvirág | Acanthus mollis |
| 133. Corali arbor, klárisfa | Solanum pseudocapsicum |
| 134. Rosa sinensis | Hibiscus syriacus |
| 135. Syringa, spanyol bodza, fehér | Philadelphus coronarius |
| 136. Syringa coerulea, kék spanyol bodza | Syringa vulgaris |
| 137. Sambucus rosea hólapta | Viburnum opulus |
| 138. Balaustia, vad pomagránát, teljesvirágú pomagránát | Punica granatum |
| 139. Teljes barackvirág | Prunus persica |
| 140. Teljes cseresznye | Prunus avium |
| 141. Teljes megy | Prunus cerasus |
| 142. Colutea, lencsefa | Colutea arborescens |
| 143. Rosa, közönséges, hollandiai, százlevelű | Rosa centifolia |
| 144. Rosa holnapi, vagy olaszországi | Rosa damascena |
| 145. Rosa milesia, bársonyrózsa | Rosa gallica |
| 146. Rosa cinnamomea, pünkösdi rózsáska | Rosa cinnamomea |
| 147. Rosa, fehér | Rosa alba |
| 148. Rosa, halaványszínű fehér | Rosa arvensis |
| 149. Rosa, sárga | Rosa hemisphaerica |
| 150. Rosa, narancsszínű | Rosa foetida |
Ha a Pozsonyi kert virágflórájának névjegyzékét áttekintjük, első pillantásra szembeötlik, hogy mennyire elszakadt a barokk korban a virágos kert a középkori hagyományoktól, amelyek még a XVI. században is nagy szerepet játszottak a díszkertekben is. A sok új, részben török, részben amerikai fajjal gazdagodott virág jegyzékében immár hiába keressük a kolostorkert legfontosabb herbáit, nem maradt közülük más, mint a rozmaring s a majoránna. Még nem tüntek el ugyan véglegesen az úri kertekből sem, csak hátraszorultak a veteményes kertbe. Ez a magyarázata annak, hogy Lippay is a sok kolostorkerti herbát a második könyvben ismerteti, a veteményes kertben.
A haszon szempontjának sem jut többé szerep a virágos kertben, hanem pusztán az esztétikai szempontoknak. Fő a virág élénk színe, kellemes, de nem többé fűszeres illata. És egészen új elem bukkan fel azzal, hogy ugyanazon nemzetséget lehető sok fajban és változatban igyekeznek megszerezni a virágos kert számára. A Pozsonyi kert-ben is azt olvassuk egyik nemzetségről, hogy kétszáznál is több változat képviseli, a másikról más számot. Ez a XVI. század botanikai törekvéseinek folytatása, de a barokk korban kimondott kertészeti változatok gyüjtése a cél. Lippay György is ezért fordult a világ minden tájára virágújdonságokért. „Mert sokan vannak olyan idegen virágok, kiket érsek urunk ő nagysága elsőben behozott Magyarországba a maga pozsonyi kertjébe, úgymint Indiából, Spanyolországból, Belgiumból, Olaszországból, Németországból, Törökországból stb., kiket ez ideig Magyarország a mi időnkben nem ismert s nem is látott.”
Sajnos, a szegény Magyarroszágnak ebben az időben nem tellett arra, hogy a Pozsonyi kert-et díszes és színes növényképekkel tehette volna igazi barokk kiadvánnyá. Azonban külföldön, ahol tellett ilyesmire, a kertészeti munkákat színes képekkel díszítették s valóságos monográfiákat is írtak egyes virágnemzetségekről, amelyekben ma is csodálkozó szemmel bámulhatjuk a barokk kor pompaszeretetét a sokféle színváltozat és alakváltozat gondosan rajzolt és színezett másában. Elsősorban természetesen a barokk kedvenc hagymás virágai vonulnak el előttünk szinte véget nem érő sorban, mint a tulipán, nárcisz stb. Mint említettük, ez a színpompa hatalmába ejtette a festészetet és az iparművészetet is, s a virágok vonalai és színei megjelennek a ruhán, bútoron, ládán, falon. A barokk kertben a lugasok falait képekkel díszítik, hogy a kert színpompáját ezzel is növeljék.
Pozsony, mint a fentiekből kiderül, valóban kora magas színvonalára emelte a magyar kertészetet. Kelet felé a barokk hatást egyre gyengül s Erdélyben szinte egészen hiányzik. Nem mintha egy-egy barokk virág, némely barokk kertészeti elem el nem jutott volna az akkor messze keleten fekvő Erdélybe is, hanem mert itt sokkal nagyobb volt a ragaszkodás a XVI. század hagyományaihoz. Erdély két kiváló főasszonya, Lorántffy Zsuzsánna és Bornemissza Anna, nagy kert- és virágkedvelő volt. De ha virágújdonságra kívánkoztak, maguk is Pozsonyba fordultak. Az első tulipánok is Pozsonyból kerültek Erdélybe.
Legjobban megítélhetjük Erdély XVII. századi kertészetének és virágkultuszának nagy ragaszkodását a XVI. század hagyományaihoz az erdélyi kertészeti kézikönyvből, amely alig öt évvel a Pozsonyi kert után jelent meg. Címe Kerti dolgoknak leírása. Szerzője a francia Antoine Mizault, latinosan Mizaldus (1520–1578), aki Alexikepus seu auxiliaris hortus című művét 1565-ben adta ki Párisban. Szóval maga is a XVI. században élt s könyve is a XVI. században jelent meg. Mi oka lehetett a fordítónak, Nadányi János-nak, hogy XVI. századi munkát fordított magyarra a XVII. század hatvanas éveiben, tehát éppen száz évvel elavult kerti könyvet? Nyilván semmi más, mint Erdély ragaszkodása a XVI. század hagyományaihoz.
És Nadányi János fordítása nem éppen a köznép, hanem a fejedelemasszony és az akkor főként kertészkedő nemes asszonyok számára készült. A fordító azt is elárulja, hogy egyenesen Bornemissza Anna kívánságára. „Kegyelmes Asszonyom, harmadik esztendeje immár, hogy a Nagyságod kegyelmes parancsolatjából e könyvnek fordításához kezdettem volt, s az egész munkát négy holnapok alatt el is végeztem vala Fogarasban a Nagyságtok kegyelmes szárnya alatt…” Tehát Erdélyben a XVII. században még a fejedelemasszonynak is megfelelt a XVI. századi Mizault kertészeti műve.
Aránytalanság hibájába esnénk, ha Nadányi fordításait Lippay munkájához mérnénk. Egyes jelenségeket azonban mégis ki kell emelnünk. Tudjuk, hogy a két Lippay maga is értett a kertészekdéshez. Ezért vállalkozhatott Lippay önálló munka írására. Ezzel szemben Nadányi ezt írja az előszóban: „Noha ugyan én efféle kerti dolgokra s füveknek vizsgálására Németországban is nem igen adhattam magamat, úgyhogy experiálhattam légyen, az miket ír, nem ez lévén odafel való lakásomnak első célja…” Így azután természetes, hogy az erdélyi kerti könyv nem valami kiváló alkotás, mint fordítás sem. Mivel pedig a fordító nem értett a kertészkedéshez nem is adhatott hű képet kora kertészeti viszonyairól, hanem kénytelen volt szóról-szóra követni a már száz évvel elavult szerzőt. Így értjük meg, hogy az 1669-ben megjelent munkában csupa XV. és XVI. századi virággal találkozunk s a török és amerikai újdonságoknak semmi nyoma. A kertnek szagos vagy szagtalan palántáiról és virágairól című fejezetben a következő 21 főnövénynévvel találkozunk:
rózsa,
liliom,
viola, fekete, fehér, sárga, sokszínű, verhengyős, skarlát,
basilikum,
bársonyvirág (Amarantus paniculatus),
zsálya,
rozamrin,
borsfű,
izsóp,
kömény,
lavendula,
menhta,
olasz-, kakuk- vagy méhfű,
napraforgó fű (de ez a körömvirág),
koronás szekfű (Dianthus caryophyllus).
majoránna,
nadályfű (vagyis százszorszép),
lángszínű szagotlan viola (árvácska),
kék liliom,
üröm,
istenfa.
Mindannyi régi jó ismerősünk a kolostorkert és a lovagkert korából, de 1669-ben már vajni kevés ahhoz, hogy a virág fogalmát kimerítse. És valóban, ha áttekintjük azt a kevés tudósítást, ami Erdély XVII. és XVIII. századbeli kertjeiről ránk maradt, azt látjuk, hogy az erdélyi kertészet alapja még ebben az időben is a haszonkertészet, vagyis a konyha- és gyümölcskertészet volt, mint az ország északi és nyugati részében évszázaddal előbb.
Ennek leszögezése abból a szempontból is fontos, hogy a töröknek nem volt közvetlen hatása a magyar kertészetre. Téves felfogás, hogy török rabok, vagy török seregek hoztak volna virágot Magyarország meg nem szállt részébe. Még az erdélyi követek sem jutottak ilyesmihez, akik a török portán jártak. „Apaffyné Bornemissza Anna fejedelemasszony – írja Csérer Lajos – 1672-ben azt írja naplójába, hogy megrendeli Gyulai Tamás portai követnek, küldjön pomagránátfát és narancsfát, de az visszajelenti, hogy azokat tengerentúlról kellvén hozatni, nem küldhet.” Viszont ha Pozsonyba fordultak virágért, onnan kaptak mindent, ami kapható volt.
A Pozsonyi kert bőségesen elősorolja kora minden virágát s kétségtelen, hogy ezek mind meg is voltak a pozsonyi kertekben, amit Lippay munkáján kívül Heindel katalógusa is bizonyít. A legfontosabbak voltak a barokk kerti virágai között a török virágok, amelyek ugyan többnyire már a XVI. században eljutottak Európába, miként ezt föntebb elmondottuk, azonban az európai kertekben, különösen Belgiumban és Hollandiában folyton újabb és újabb változataikat tenyésztették s a XVII. században már ezek a változatok, a tenyésztett újdonságok vezettek a virágdivatban.
A török által nyugatra közvetített virágok közül már több fajjal megismerkedtünk az előző fejezetekben. Itt most, mielőtt a barokk kor legdivatosabb virágára, a tulipánra rátérnénk, néhány adattal megpótoljuk a török virágok ismeretét.
A bársonyvirág (Amarantus) már az ókorban ismeretes volt s piros füzéreit hervadhatatlansága miatt szívesen kötötték koszorúba. Neve is innen ered, mint azt a 122. oldalon kifejtettük. A bársonyvirág kerti fajai nagyrészt keleten, főként Keletindiában honosak, tehát már az ókorban keletről kapták a görögök és rómaiak. Plinius is azt írja, hogy legjobb az alexandriai amarantus. Valószínű, hogy a régiek csak az Amarantus paniculatus némely változatát ismerték, ez a faj sok alakban honos Nyugat-, Keletázsiában és Keletindiában. A középkorban nem foglalkoztak vele, mert nem volt számottevő gyógynövény. Ismeretét csak a renaissance újította fel s a XVI. században már nemcsak a régiek által ismert fajt, hanem másokat is nyugatra szállított a török. Legkedveltebb lett a Közép- és Délázsiában honos Aamrantus caudatus, ellenben a kényesebb Amarantus gangeticus, amely keletindiai honosságú s a trópusok alatt ma már mindenfelé elvadult, nálunk némi gondozást igényel, ezért kevésbé gyakori. Szintén Keletindiából ered a Celosia argentea, amelynek elszalagosodó virágzata kakastaréj néven ismeretes. Nem lehetetlen, hogy Magyarországon át tette meg az utat nyugatra, mert mint Blitum ungaricum tünt fel az irodalomban, azonban az is lehet, hogy a „magyar paréj” csak valahol a szomszéd nyugaton keletkezett gúnyneve.
Magyarban a bársonyvirágról Melius közli az első, még nagyon tökéletlen leírást és a következő neveket: Amarantus, bársonyszép, floramor, flos amoris, szeretők füve, Tausendschön. Utóbbi azért érdekes, mert ennek mintájára készült a magyar százszorszép, amely azonban a Bellis neveként állandósult.
Az égő szerelem néven ismert Lychnis chalcedonia Kisázsiában és déli Oroszországban honos és szintén török származású. Úgy látszik, Itálián át vándorolt a középeurópai kertekbe, már Clusius jó rajzát adta, s a növényt Lychnis byzantina miniato flore néven írta le.
A borzas Katának gúnyolt Nigella damascena szintén ismeretlen volt már Clusius korában, aki Melanthium damascenum néven írta le s azt állítja, hogy krétai eredetű. A Déleurópában és Arábiában honos növény fajtestvére már az ókorban és a középkorban ismeretes volt köménynek használt fekete magjáért. Ez a konyhakerti, ma már divatját vesztett faja a Nigella sativa is valószínűleg keletről jutott a kertekbe s a szántókon közönsége Nigella arvensis is kétségtelenül előázsiai eredetű, Középeurópában csak mint gyom terjedt el.
Aránylag későn találkozunk a kertek legszebb virágos cserjéjével, a mályvafélék cserjetermetű képviselőjével, amelyet Lippay Rosa sinensis néven ismertet, s a melyet ma Hibiscus syriacus néven ismerünk. Ez a szépvirágú cserje a Keleten honos és szintén a török hozta nyugatra. Keleten, főként Keletindiában, nagy szerepet játszanak bizonyos Hibiscus-fajok, melyek közül némelyet ehető terméséért, másokat rostjukért termesztenek. Kínában és Keletindiában honos a nálunk melegházban tartott Hibiscus rosa sinensis, mely átvette a szabadföldi kerti Hibiscus régi nevét.
Azonban midnezek és a már előbb említett török virágok eltörpülnek jelentőség dolgában a tulipán mellett. Ez volt a török kertészet igazi diadala Európában. A tulipánról elmondhatjuk, hogy jött és győzött. A XVI század közepén tünt fel, a XVII. században meghódította az előkelőket és gazdagokat, akik kedvéért félredobták az ősi, évezredes rózsát és liliomot, a XVIII. században alkalmazkodott a változó európai divathoz, meghódította a polgári osztályt s a XIX. században már sokfelé nemzeti virággá lett, amelyért valóságos versengés folyt Belgiumtól Magyarország.
Hol volt azelőtt az újkornak ez a diadalmas virága?
Hol rejtőzködött az egész ókorban és középkorban, amelynek hírét sem hallották sem itt, sem keleten.
A tulipán-nemzetség egész Eurázsia mérsékelt övében honos és ezen a területen sok faj képviseli. Európának is vannak őshonos tulipánfajai, sok a tulipánja Nyugatázsiának, de a természet még Japánban is ültetett tulipánt. A történelmi Magyarországnak is ősidők óta kinálgatta magát a szép sárga Tulipa hungarica a Kazán-szorosban, ahol azonban csak Rochel Antal fedezte fel nagykésőn, 1835-ben, amikor a kerti tulipán már régen befejezte diadalútját a magyar kertekben is, és csak Borbás Vincé-től kapta „magyar” nevét.
De Európában addig, amíg a Sztambulból hozott kerti tulipán el nem terjedt, senki sem foglalkozott a tulipánnal. Nem volt sem hasznos, sem díszes az európai ember szemében. Ne mondjuk el lehetetlennek. Sok hasonló példát ismerünk. A virág hiába szép, a növény hiába hasznos, valamiképen fel kell fedezni s csak felfedeztetésétől kezdve foglalkoznak vele. Mennyi szép virág nyilik például még Magyarországon, de csak a szakember ismeri mint „botanikai fajt”, a közönség mit sem tud róluk. Miért? Mert nem akadt senki, aki felfedezte volna őket a kertészet, az esztétika számára.
Ázsiában azonban nagyon régi idők óta ismerik és becsülik a tulipánt. Természetesen úgy mint szegény ember szokta becsülni a növényt, vagyis hasznáért. Jelen esetben hagymájáért. Herman Ottó a mult század naturalizmusának hatása alatt nagyon szép és költői képet rajzolt a tulipán ázsiai, ősi felfedezéséről. A magyarázatot a nyugatázsiai tulipánmezők pompás színhatásában keresi. Valóban ezek a nyugatázsiai tulipánmezők – bár szépségük nagyon gyorsan múlik – varázserővel bűvölik el a civilizált embert, akit a festők és esztétikusok megtanítottak a művészeti és tájszépségekre. Hanem a primitív ember másként gondolkozik s erről Herman Ottó elfeledkezett. A szabad természetben élő és azzal a mindennapi kenyérért halálos harcot folytató primitív embernek nincs érzéke a tájszépségek iránt. Mennyire csak a művész fedezhet fel ilyen szépséget, bizonyítja, hogy a magyar föld virágos rétjei mai napig is felfedezetlenek és például Herman Ottó, aki úgy lelkesedett a nyugatázsiai tulipánmezőkért, semmit sem szólt egész életén át a magyar nárcisz-, sáfrány- vagy másféle virágos mezőkért, holott ezek semmivel sem kisebb szépségűek. Csak éppen felfedezetlenek.
Egészen másutt kell keresnünk a tulipán ősi felfedeztetésének magyarázatát. A primitív ember szemében a tulipán nem lehet és nem is volt más, mint hagyma. Étkezési célra szolgáló hagyma. Egyike azoknak a hagymáknak, amelyeket eledelnek és fűszernek gyűjtött a pusztában. Említettük már a liliom történetének első fejezeteként, hogy Ázsiában ma is általános eledel sokféle olyan hagyma, amely mint ilyen nem terjedt el a kertekben, de ahol bőven ültette a természet, ott a primitív ember rendszeresen szedi hagymának. Ma is egész Ázsiában fogyasztják a pusztában szedett tulipánhagymát s a tulipánnemzetség egyik japán faja a tudományban ennek kifejezésére viseli a Tulipa edulis nevet. Miként a liliomok esetében sem feledkeznek meg erről, azonképen a tulipán esetében sem s ha kertbe került valamely faj, legfeljebb kettős célt szolgál, virága dísz, hagymája eledel.
De ne ítéljük el ezért könnyelműen az ázsiai népeket. Európában is ettek már elegen tulipánhagymát. Clusius írja, hogy a tulipán 1570 körül még ismeretlen volt Antwerpenben és így megesett, hogy az egyik kereskedő Konstantinápolyból bíborposztó-szállítmánnyal ráadásul nagyobb számú tulipánhagymát kapván, nem tudta mihez kezdjen vele. Végre is vacsorát készíttetett belőlük, a fölös hagymákat pedig elültette… a zöldséges kertben! Magyarországon sem vetették meg a tulipánhagmyát. És nemcsak a szegény emberek, akik jobb hiányában megették az úri kertekből kidobátl tulipánhagymát is. Csapó József írja 1755-ben: „Némelyek mint a répát úgy eszik s készíttetik a gyökerét és tápláló s magot nevelő erejűnek tartják.”
Tehát a kerti tulipán megiratlan őstörténete az emberi táplálkozás prózai fejezetébe tartozik. A tulipán hagymája nem egészen ártalmatlan ugyan, nyersen fogyasztva hányást okoz, de mint eledelként fogyasztott sok más növény mérge, a tulipáné és elbomlik a főzés hatására.
Így ismerték meg az ázsiai népek a tulipánt és sok más hagymás és gumós társát, amelyek közül valamikor a XVI. század elején a diadalmas ozmán törökség kiválogatta a maga kerti virágait, s a hatalom és gazdagság fényében ezek a hagymák és gumók, amelyek előbb eledel, fűszer és orvosság voltak, szép virágjuk révén kerti dísszé léptek elő és egészen új szerepet töltöttek be a szultánok és basák udvarában. Éppen mint a kolostorkert hasznos növényei néhány századdal előbb a lovagkertekben.
A törökkel jutott a tulipán Konstantinápolyba s a XVI. század közepén Konstantinápolyból indult Európába hódító útra az ázsiai puszták szép virágú hagymája. A török nem régóta tarthatta kertjeiben a tulipánt, a régebbi arag füvészek éppen úgy nem ismerték, mint a középkori európai kódexek. Az első írott adat I. Ferdinánd már többször említett sztambuli követétől, Busbecq-től maradt ránk, aki 1554 szeptemberében Micault barátjához küldött levelében ezt írja: „Egy napot Drinápolyban töltvén, Konstantinápoly felé közeledőben, már a város szomszédságában, azokon a helyeken, ahol áthaladtunk, nagyszámú virágot láttunk, nárciszokat, jácintokat és azt a virágot, amelyet a törökök tulipánnak neveznek (quos turcae tulipan vocant). Ezen nem kevéssé csodálkoztunk, mert java télben voltunk, abban az évszakban, amely legkevésbbé sem barátja a virágoknak. Görögország annyira bővelkedett erős illatú virágokban, hogy ahol sok van belőlük, megfájdítják az ember fejét, ellenben a tulipántnak nincs vagy csak gyenge az illata (tulipanti aut nullus aut exiguus est odor) és csak színének változatosságával és szépségével hívja magára az ember figyelmét.”
Ez a feljegyzés (amely nyelvészeti tekintetben is fontos, mert mind a tulipán, mind a tulipánt alak előfordul benne, tehát utóbbi korántsem magyar népiesség) csak irodalmi jelentőségű s korántsem következik belőle, hogy Busbecq erről az útjáról tulipánhagymákat hozott volna magával, mint némelyek vitatják. Maga sem szól arról, hogy szerzett volna tulipánhagymát ezen az útján, másutt sincs nyoma és így alaptalan feltevés, hogy az első tulipánok Busbecq-től származnának.
Az első Középeurópában virágzó tulipán származásáról semmit sem tudunk. Csak az kétségtelen, hogy Augsburgban 1559 áprilisában Heinrich Herwart polgár kertjében virágzott, aki az újdonságot lefestette és a képet megküldte Konrad Gesner-nek. Gesner ennek alapján a már említett Valerius Cordus Annotationes című munkájához, amelynek függelékeként jelent meg Németország kertjeiről szóló munkája is, Kaspar Collinus gyógyszerésznek ajánlott levelet függesztett, amely a Horti Germaniae című munkájával és Cordus elöljáró munkájával együtt 1561-ben látott napvilágot nyomtatásban. Az 1560 januárból keltezett levél De tulipa turcarum címet viseli s benne elmondja Gesner a virágzás dátumán kívül, hogy Herwart Bizáncból vagy valahonnan Kappadóciából kapta tulipánja magját. Az augsburgi tulipán virága kívül vörös, belül halványabb, majdnem sárgálló és illatos volt. Gesner a levélben minden esetben a tulipán latinosított tulipa alakját használja és bizonyos Kentmann szóbeli közlése nyomán azt állítja hogy a törökök azért adták a virágnak ezt a nevet, mert hasonlít a „pileolus dalmaticus”-hoz, a dalmát süveghez.
Gesner leírása és a rajz (92. kép) alapján lehetetlen megállapítani, mely tulipánfaj virágzott Augsburgban. Minthogy a leírás határozottan kellemes illatúnak mondja a virágot, talán nem a Tulipa Gesneriana, hanem valamely rokona esetleg a Tulipa suaveolens. Azonban Linné azon az alapon, hogy Középeurópában virágzó tulipánról Gesner tudósított először, a közönséges kerti tulipánt Tulipa Gesneriana néven vezette be a tudományba s így többnyire azt tartják, hogy az augsburgi tulipán a kerti tulipán alakkörébe tartozott.
92. kép. Heinrich Herwart tulipánja 1559-ben. Az első tulipán-kép és Gesner leírásának első sorai. (Gesner nyomán.)
A harmadik adat a tulipánról 1565-ből ered s mindössze egy kép Matthioli már többször említett Commentrari Dioscoridis című munkájában. Erre nézve Alföldi Flatt Károly, aki először tisztázta a tulipán történetének kezdeteit, ezt írja: „Úgy látszik, miként Matthiolus a hagymás növényekkel, s ezek között a tulipánnal is csak Cortusius útján ismerkedett meg. Mert két későbbi levelében, melyeket Cortusius páduai patriciushoz intézett s melyekben különféle növényeket magyaráz s említést tesz némely ajándékokról is, miket Busbecq-től kapott, mint például a scammonium-ról és poterium-ról, – köszöni Cortesius-nak, amiért neki Hyacinthus-ok és Narcissus-ok rajzolatjait megküldeni szíves volt, s kéri őt, hogy már most hagymákat is küldene, melyeket ő majd kis üvegházában ápolni fog. És hogy Matthiolus a tulipánt tényleg a nárciszokhoz számította, kiderül Kommentárjainak 1565-iki kiadásából, hol a tulipán „Narcissus V”néven leírás nélkül s tökéletlen levélzettel van ábrázolva.
Mindezekből bizonyossággal következik, hogy a tulipán a XVI. század hatvanas éveiben bukkant fel az európai kertekben s egyszerre több irányból, közvetlenül Törökországból és közvetve Itáliából jutott északra. Tehát azt, amit eddig elmondottunk, bevezetésnek tekinthetjük a tulipán európai történetéhez, amely csak Clusius-szal veszi az első lendületet. Clusius írásaiból tudjuk, hogy Busbecq, mielőtt Bécsből Franciaországba telepedett volna, számos virághagymát és nagymennyiségű tulipánmagot adott át a belga botanikusnak. Ez 1573-ban történt s Clusius már 1575 és 1676-ban sok szép változatot nevelt a hagymákból és magvakból. Hogy azonban Busbecq honnan szerezte a tulipánmagvakat, arról semmit sem tudunk. Mindenestre tény, hogy ekkor már ismeretes volt Bécsben a tulipán s a hetvenes években főként éppen Clusius buzgólkodása révén nyugaton nagymértékben kezdett terjedni a kertekben.
Clusius pannóniai flóraművében – de korántsem Magyarországról – 1583-ban már tízféle tulipánt írt és rajzolt és s ezek a kerti tulipán első helyes képei. Később is nagy szenvedéllyel űzte a tulipán tenyésztését és 1601-ben már 47-féle tulipánt ismertetett 22 képpel. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az európai tulipánkultusznak Clusius az apja, ő tenyésztette először és ő terjesztette kifogyhatatlan szorgalommal a tulipánújdonságokat s ő szakított először a középkori rózsa- és liliomkultusszal s a renaissance nárciszkultuszával. Már Pannónia növényeiről írott munkájában csak hét oldalt szentelt a rózsáknak és huszonnégyet a tulipánoknak.
Magyarországon a tulipán európai történetének ebben az első korszakában még egyáltalában nem keltett érdeklődést. Később ugyan, mikor ez a virág Európa-szerte nemzeti virággá lett, a magyar kutatók is igyekeztek felfokozni magyarországi első szereplését és azt valamiképen visszavetíteni a XVI. századba, de mindeddig eredménytelenül. Egyetlen adattal nem bizonyítható, hogy a XVI. században valamely magyarországi kertben lett volna tulipán, még Battyányi Boldizsár kertjeiben sem, ellenben a romantikus feltevésekkel szemben két ellenkeztő bizonyító pozitívumot is kiemelhetünk. Egyik, hogy XVI. századbeli füveskönyveink és névjegyzékeink nem ismerik a tulipánt, noha a XVI. század vége felé már mindenik német füveskönyvben leírták a képét is közölték. Hiába keressük a tulipánt Melius Herbárium-ában, Bejthe István névejgyzékben, Szikszai Fabricius Balázs első, Pesthy Gáspár által megpótolt és kiadott szójegyzékében és hiába Bejthe András Füveskönyvében. Battyányi Boldizsár levelezését Takács Sándor nézte át a tulipánra vonatkozó adatokért, egyebet azonban nem talált, mint azt, hogy a marburgi Johann Hönelius különféle virággyökereket, köztük tulipánt is, kért a góftól. Ez természetesen nem bizonyíték, mert hiányzik a válasz, hogy a tulipánhagymákat megkapta. „Azon virágok közt, – írja Takács – miket Clusius Battyányi-nak küldött, a tulipánt hiába keressük.” Az abban az időben divatos gyökér- és magcsere a magyar urak körében is szokásos volt. „Battyányi (magyarországi) levelezése között – írja Takács – sem tulipánt kérő, sem köszönő levelet nem találunk.” Tehát irodalmi adatnak semmi nyoma és semmi valószínűsége. A másik fontos körülmény – és ezt azokkal szemben kell hangsúlyoznunk, akik tehetségesnek tartják, hogy a magyarság közvetlenül a megszálló törökségtől kapta volna a tulipánt és azt maga közvetítette volna nyugatra – annak a kornak rendkívül kiterjedt kertészeti és botanikai érdeklődése és irodalma. Ha kaptak volna nyugaton magyar közvetítésű tulipánt, okvetlenül nyomát kellene lelnünk a botanikai irodalomban. Ellenkezőjét csak az állíthatja, aki nem ismeri a XVI. század rendkívül alapos és lelkiismeretes botanikai feljegyzéseit.
A XVII. századdal új korszak kezdődik a tulipán történetében, amelyet a leghelyesebben a barokk tulipán korának nevezehtünk. E korszak színtere azonban már nem Bécs, hanem Hollandia és Franciaország. Előbbi a tulpomániával és a virágfestők bizarr tulipánjaival tette magát emlékezetessé a tulipán történetében, utóbbi az iparművészeti tulipánmotívum megteremtésével.
A tulpománia botanikai alapja a tulipán bámulatos változékonysága. A XVI. század elején az akkor ismert kerti virágok éppen nem tüntek fel változékonyságukkal. A rózsával (t. i. a régi rózsákkal) és a liliommal (t. i. a régi liliomokkal) szemben a tulipán változékonysága valóban nagyon feltünő. Az előbb közölt adatokban olvashattuk, hogy akkoriban gyakran magról nevelték a tulipánt s ez egyik alapja volt a kerti tulipán változatosságának. A tulipántenyésztők hamarosan észrevették, hogy egyazon tőről eredő tulipánmagvakból különböző színű utódok kelnek. Továbbá az is csakhamar szemükbe ötlött, hogy amint a hagyma öregedik, a virágokon az alapszín bizonyos árnyalatokat kap: a kertészet nyelvén mondva, rektifikálódik. És mert a kor valósággal vadászott a virágújdonságokra, gyorsan divattá lett az újdonságok hajszája a kerti tulipán kis körében is, miként erre már Clusius példát adott.
Ezt a divatot és szenvedélyt használták ki az élelmes hollandus virágtenyésztők. Valóságos tőzsdét alakítottak, ahol egyre magasabbra verték fel – mai tőzsdei műszóval mondva – a papirostulipán árát. A mi nemzedékünk ismeri, mire képes a tőzsdei konjunktura. Ilyen konjunktura volt akkor Hollandiában a tulipán. Annyira specializálódott a tulipánüzlet, hogy már nem darabszám, hanem súlyra adták a tulipanhagymát, mint a drágakövet. A legkiválóbb tulipántenyésztőket kiküldték bizottsági tagoknak, hogy a meghatározott súlyú tulipánhagymát elárverezzék. Némely hagyma naponta gazdát cserélt és szerényen nehány forinttal kezdve pályafutását, végül százakkal fizették. A legszerencsésebb hagymák 1000–2000 forint áron jutottak végleges tulajdonosukhoz. Az őrület úgy elfogta az embereket, hogy sokan eladták házukat, a takácsok szövőszéküket, a gazdák földjüket, az egész vagyonukat tulipánhagymákba fektették. Akinek nem volt pénze, természetben egyenlítette ki a tulipánhagyma árát, ki ökrökkel, ki juhokkal, vagy borjúval, búzával, rizzsel, vajjal stb.
A vége pedig ugyanaz lett, mint a világháború után hírhedtté vált korunkbeli konjunkturáé: kijózanodás és a könnyelműek anyagi csődje. A hollandi tulpománia 1634-ben érte tetőfokát, de nemsokára beleavatkoztak a hatóságok és 1637-ben egyik napról a másikra összeomlott az egész tulipántőzsde és vele eltűntek a magas árak is. A tulipántenyésztés nem szűnt meg ezzel, de mindenkorra vége volt az esztelen tőzsdézésnek és megnyílt az útja a tisztességes tulipánkertészkedésnek.
Ha a barokk tulipánokkal meg akarunk ismerkedni, vegyük kezünkbe valamelyik tulipánról szóló barokk díszmunkát. Ilyen például Munting és Elsholz Theatrum tuliparum című műve, amely 1661-ben látott napvilágot. Aki ebben lapozgat, szemei előtt megelevenedik a barokk kor szenvedélyes rajongása a tulipánért. Még Weinmann Phytanthoza-iconographiájában is, amely 1745-ben jelent meg, azt olvassuk, hogy „a különböző tulipánok számát meg sem lehet határozni, egyedül a Pappenheim-ok kertjében ötezer fajta volt, s ezekből még újak állottak elő.”
Hollandiában a tulpomániával nőtt nagyra a barokk virágfestészet, amelyről még megemlékeztünk. A hollandi virágfestők teremtették meg a barokk tulipánmotívumot. Ez egészen más valami, mint ami korunkban szeretnek tulipánmotívumnak nevezni. Aki a barokk virágfestők képeiben elgyönyörködik, csakhamar észreveszi, hogy a barokk korban sohasem festettek simavonalú és egyszínű, ahogy ma nevezhetnénk, népies tulipánokat, hanem lehetőleg cikornyásra rajzolták a szirmokat és tarkára festették a színét. (VIII. tábla.) Annak a kornak a papagáj volt kedvenc madara s a papagájtulipánok kedvenc tulipánjai.
Franciaországban a tulipán szerepe a Bourbon-okkal nőtt nagyra, akik a XVII. századtól a francia forradalomig egész Európa divatját irányították. XIII. Lajos felcserélte ruháján a renaissance-motívumokat újdivatú virágokkal s ettől kezdve a barokk virágok mind jobban tért hódítottak az iparművészetben is. A főúri körökben ez az új irány egész Európát meghódította, de kelet felé és a hagyományokhoz jobban ragaszkodó társadalmi osztályokban a barokk virágvonalak nehezen, vagy egyáltalában nem érvényesültek, s így támadt, mint láttuk az a renaissance-barokk keverék, amelyből a XVIII. században az úgynevezett népies virágmotívumok kisarjadtak.
Németországban (XIV. tábla) és Magyarországon a XVII. század első felében szintén divatossá lett a tulipán, de ezekben az országokban a szegénység miatt kisebb méretű volt a tulipánláz is. Magyarországon az első adat a tulipánról a XVII. század 40-es éveiből származik. Mint a többi virágújdonságot, az első tulipánokat is Pozsonyban ültették. Mikor? nem tudjuk, közelebb megállapítani. Mint említettük, feltehető, hogy Forgách kardinális korában és kertjében. Az első adat már nem Pozsonyba hozott, hanem onnan Erdélybe szállított tulipánokról számol be. A XVII. század első felében „Pozsony a hazai virágmagkereskedés gócpontja – írja Takáts – s Thurzó György, Czobor Erzsébet, Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszony is többször hozatott Pozsonyból virághagymákat. Az 1646. év őszén például bizonyos Janovics nevű ember 131 tulipagyökeret és 12 teljesvirágú nárciszt küld neki.”
A feljegyzés itt még latin alakjában említi a tulipán nevét. A tulipán alakot Radvánszky közli először 1651-ből: br. Esterházy Ilona kisasszony után maradt drágaságok jegyzékében olvasható, „aranyos ezüst csésze, tulipán a közepiben.” Viski Károly 1651–1675 közötti időből kimutatta az első tulipánt alakot is a magyar nyelvben. Mindennek nincs különösebb jelentősége, mert mindenik alak használatos volt külföldön már a XVI. században. A tulipán egyébként a török-perzsa turbá, tulpán, az ismert, de ma már divatját multa török fejvédő nevének alkalmazása virágnévként. Hogy a magyar nyelvbe német közvetítéssel jutott, kétségtelen.
Az irodalomban, miként Csefkó Gyula kimutatta, először Zrinyi Miklós említi a tulipánt Fantasia poetica című művében 1651-ben:
De mennire ismeg
Rosmarin az chalánt,
Mennire győzi meg
Viola tulipánt.
És menni külömbség
Váltja esztet s haynalt:
Annira győzöm én azt a rut chipás ebet.
Pozsonyban a kertekben a 60-as években már gyakori volt a tulipán. Ezt bizonyítják a Pozsonyi kert tulipánról szóló kezdő szavai:
„A mi legközönségesebb legyen első, Tulipa, melyet némelyek liliomi nárcissusnak neveznek. Ennek külömbféle kellemetes és kedves színében leginkább játszadozik a természet, ugyanis állatjában mint a liliom, csakhogy nem oly igen hegyes, hanem kevéssé kerekded. Némelyeknek színe csaknem minden második esztendőben változik. A tulipáknak gyönyörűséges szines öltözeteket hogy valaki megszámlálja, nincs mód benne. A közönséges tulipák sárgák, veresek, fehérek, kőszinűek, narancsszinűek stb. A versek közül bársonyszinű, karmazsinszinű, vérszinű, rózsaszinű, skárlátszinű, testszinű, miniumszinű, feketeszinű, veres kékszinű, veres-verhenyeges. Fehérek némelyek, mintegy vércseppel cseppentettek, veres prémmel csipkéztettek, veres sujtásokkal festettek. Tiszta szederjesek és tiszta zöldek találtatnak érsek urunk Őnagysága tulipái közt. Laurembergius írja, hogy soha olyanokat nem látott… De mindezek közül legszebbek és nemesebbek a niderlandi tulipák, kiknek sok különböző szineknek leirásával nem akartam terhelni a kegyes olvasót. Éppen zöldek is, éppen megyszinüek és több leirhatatlan külömb-külömbféle szinnel természettől festett tulipák, kik többen találtatnak ezen dicséretes kertben kétszáz elegyes szinűeknél. A többinek nemességét fejezze be dicsőségével a teljes levelű tulipa, aranyszinű, narancsszinű, veressel elegyes levelei, némelyek közepe és széle zöld, némely levelei zöld, sárga és veres csapás rajtuk, van közönségesen 60 s 80 levele (szirmai!) egynek.”
Kétségtelen, hogy a magyar ember Lippay János könyvében olvasta először a tulipán nagy dicséretét s később is mindannyiszor szemébe ötlött, valahányszor a Pozsonyi kert-et kezébe vette, már pedig ez a körülbelül két évszázad alatt, amíg a Pozsonyi kert tanította kertészkedésre a legtöbb magyar embert, vajmi sokszor megesett. Azt kell tehát mondanunk, hogy történelmi bizonyosságú adatok szerint a magyarságot Lippay tanította meg a tulipán szeretetére és a magyar tulipánkultusz alapjait a két Lippay rakta le.
Az iparművészetben is követte a magyarság az európai tulipándivatot s a XVII. század közepétől kezdve – mint a 93. és 94. kép is mutatja – kedvelt motívum volt az iparművészetben a virágok között a tulipán. Természetesen a barokk tulipán s abban a formában, ahogy a francia udvar kezdte használni az iparművészetben.
93. kép. Természet nyomán mintázott tulipán selmecbányai kupán; Weigl Bertalan selmecbányai ötvösmester munkája a XVII. század 60-as éveiben. (Mihalik J. nyomán.)
94. kép. Gyögyvirág és tulipán erdélyi zománccal díszített, XVII. századbeli mentekötő kapcsán; a tulipán képe csak részben naturalisztikus, más részén és a levélzetén felismerhető a renaissance-barokk akantusz-motívum hatása. (Mihalik J. nyomán.)
Azonban a barokk korban csak a főurak és gazdagok körében beszélhetünk tulipánkultuszról, egyáltalában a barokk tulipán az előkelők, gazdagok és kiváltságosak virága és amint a XVII. században a felvilágosodás döntögetni kezdi a Lajosok uralmát és a nemesi kiváltságokat, megbukott a barokk tulipán is vele az egész barokk tulipánkultusz s a gyengédséget és aprólékosságot eszményítő rokokó és a rátelepedő empire egészen háttérbe szorította.
Az a tulipán, amelyet ma ismerünk, szinte egyáltalában nem hasonlít a barokk tulipánhoz, a modern tulipánkultusz modern jelenség kertben, művészetben és irodalomban. Ez már a polgári tulipán, amely lassanként alakult a XVIII. század második felétől kezdve. Ekkor ugyanis lassankétn elmaradtak a hollandi virágkereskedésekből a régi barokk vevők, akik a változatosságot hajhászták a tulipánban, és új vevők jelentkeztek az anyagilag egyre erősödő és a politikában is egyre jobban előretörő polgári osztály tagjai, akik azonban a mult hagyományaival ellentétben az egyszerű és tartós tulipánokat keresték. Ennek hatása alatt Haarlemben felhagytak az újabb és újabb, tarkábbnál tarkább tulipánok előállításával és idővel bizottság alakult ott, amely ma is évente összeül és egységes elvek szerint birálja el a tenyésztők virágait. A polgári izlésnek megfelelően az új tulipánok virága lehetően kerek és zárt, annyira zárt, hogy csak a virágzás végén nyílik fel, továbbá szinte kivétel nélkül egyszínű, mindenesetre tarkasága sem rikító. Ezeknek a tenyésztői elveknek eredményeként állították elő a mult század második felében, amikor újra előtérbe nyomult a tulipánkultusz, az úgynevezett Darwin-tulipánt s azóta azt tartják a legnemesebb, a polgári izlésnek legjobban megfelelő tulipánnak.
És csak ekkor kezd elterjedni a tulipán ismerete a „nép” körében, vagyis az egyszerűbb körökben is, ekkor jelenik meg a falusi kertekben és a házi ipar tárgyain. A XIX. század folyamán az a bizonyos fougčre stylisée mindinkább virágszerűvé válik s bár nem a tulipán a legkedveltebb népies világ sem a cifraszűrön sem a bútoron, sem a női kézimunkán, hanem az ősi rózsa és a lovagkori szegfű, mégis néha-néha helyet szorít magának ezek között a tulipán is.
Az új polgári tulipánnal újabb hódító útra indult ez a virág Európában a XIX. században. Miként valaha a barokk szíveket hódította változatosságával és tarka pompájával, most egyszerűségével a polgári szívek hódolatát vívta ki. A nacionalizmus korszakában csakhamar elfeledték Európában, hogy a tulipánt elvitathatatlanul az ozmánok avatták kerti virággá és Európa már készen, mint pompás kerti virágot kapta a töröktől, tehát a tulipán sem nem hollandi, sem nem német, sem nem magyar virág. Lassanként egyre élesebbé váló verseny fejlődött egyes nemzetek között a tulipánért s maguknak követelték a belgák, hollandok, németek, magyarok.
A versenyt a belgák nyitották meg, akik 1825-ben Genfben a botanikus kertben elhelyezték Busbecq-nek, a flandriai születésű tudós államférfiúnak mellszobrát és köréje orgonát és tulipánokat ültettek, jelezvén, hogy a tulipán felfedezését Busbecq érdemének tartják. Ebben, mint a fentiekből következik, van is valami igazság, de nem annyi, hogy azért a tulipánt belga virágnak lehetne nevezni. Ezt még Clusius révén is csak másodsorban vitathatják a belgák a törökök mögött. A németek Herwart és Gesner révén formálnak jogot a tulipánhoz s tudjuk, Linné és Gesner nevének emlékéhez kötötte a kerti tulipán tudományos nevét. A hollandok a kétes értékű tulpománia és a virágfestők alkotásai alapján vitatják magukénak ezt a virágot.
Természetesen a nemzetközi versenyből mi magyarok sem maradhattunk el s bár megkésve, de annál merészebb elmélettel követeltük magunkénak a tulipánt. A követelést egyes magyar romantikusok arra alapították, hogy a honfoglaló magyarság valahonnan keleti hazájából hozta magával a tulipánmotívumot, tehát már akkor megvolt a magyar tulipánkultusz, amikor Európa még híve-hamvát sem hallotta. A tulipán történetében ez az elmélet olyan fejezetté nőtte ki magát e század elején, melyet méltán nevezhetünk a magyar tulpománia korszakának. A nyitást Huszka József írta és közölte 1885-ben A debreceni cifraszűr című cikkében, ahol egyebek között ilyesmit olvasunk: „Ha egy kicsit megembereljük magunkat és szabadultunk amaz előítélettől, hogy hazánk is volt befolyással a vele érintkező külföldre, ami némi kereséssel több téren kimutatható. Hihetetlen, hogy a fényes magyar urakat s a legvitézebb katonát, a huszárt ne utánozzák a külföldiek s ne akarjanak hozzájuk hasonlítani. Igazolja ezt a huszárruha mai nemzetközi jellege. Részemről hiszem, hogy nemzeties diszítményünk nem egy eleme ment át a barokk izlésbe, melynek rózsa-, tulipán- és szegfűalakjai nem mind tengeri úton, Hollandián át érkeztek a Keletről Európába, hanem magyar réven jutottak közhasználatba. Különben, hogy a XVI. század utolsó éveiben nemcsak a szűrt, de a subát is utánozták külföldön, szintén kimutatható…”
Valószínű, hogy Huszka maga sem tudta, mekkora lavinát indított meg ezekkel a szavakkal, amelyekben sok más mellett az a különös állítás is foglaltatik, hogy Hollandia tengeren át hozta Európába a rózsát, tulipánt és szegfüvet, amit tudomásom szerint soha komolyan nem vitattak. Ugyan maga Huszka nagyon óvatosan kezelte a magyar tulipán ügyét, így például az idézett cikkben is azt írja utóbb, hogy a „szűrdíszítések elemei között a szegfűt és tulipánt is feltalálhatjuk az egyetemes rózsa mellett, ámbár elég ritkán.” Később is Magyar ornamentika című művében 1898-ban hangsúlyozza, hogy a liliomot gyakran összezavarják az ornamentikában a tulipánnal, mivel pedig maga is látja, hogy a magyar népies ornamentika úgynevezett tulipánja csak stilizált motívum, – noha ilyen körben sem ismerte eredetét – a naturalisztikus tulipán pedig a népies ornamentikában nagyon ritka és nagyon kései, bevonta elméletébe a tüzes liliomot (Lilium bulbiferum), amivel véglegessé tette a zűrzavart.
Ámde az elmélet csak elmélet marad, ha nem lép ki valamiképen az életbe és ott meg nem erősödik. A magyar tulpománia ezt az eleven erőt 1904–1906-ban szerezte a tulipánmozgalom idején, amikor az úgynevezett darabontkormány ellen társadalmi mozgalom indult, amely jelvényül a tulipánt választotta és végül a koaliciós kormány megalakulásával ért véget. Ekkor politikai céljaik támogatására a politikusok hozzátartozói tulipánkertek alapítására hívták fel a társadalmat – háromszáz évvel az első európai tulipánkertek alapítása után! – és ezt az inkább politikai, mint nemzeti mozgalmat a kereskedelem is igyekezett kihasználni.
Az első, még szerény „bizonyíték” az ősmagyar tulipán mellett 1904-ben jelent meg A kert című folyóiratban. Rodiczky Jenő közölt ott szemelvényeket a Tropheum nobilissimae ac antiquissimae domus Estorasianae című, 1700-ban Bécsben megjelent munkából, amely az Esterházy-család őseit mutatja be természetesen a megjelenés évének divatja szerint öltöztetve az első, elképzelt ősöket. Az a kor tudvalevőleg még nem ismerte a keserűséget, nem ütközött meg az anakronizmusokon. Hogy ilyen munkában néhány nőalak, aki még a középkorban élt, amikor hírét sem hallották a tulipánnak, tulipánt tart a kezében, akkor nem keltett visszatetszést. Mikor azonban Rodiczky ezt nem veszi figyelembe és járatlansága következtében azt írja, „a nyilván családi képek után készített fametszeteken”, az egész barokk-kori munka történelmi vonatkozásait meghamisította és ezzel elvetette magját annak, hogy későbbi felületes olvasók mint az ősmagyar tulipánmotívum bizonyítékára hivatkozhassanak cikkére.
Szomorú szüleménye a magyar tulpomániának s kiáltó cégére az üzleti vakmerőségnek Vaszary Mihály műve, amely A haarlemi tulipán címmel 1907-ben jelent meg. Vaszary már minden lelkiismeretfurdalás nélkül hamisítja meg ebben a művében az egész magyar történelmet, csakhogy „bizonyítékokat” szolgáltasson a tulipán magyar ősisége mellett. Neki nem gond kimutatni, hogy a honfoglalók díszítőművészetében mindenütt megvan a tulipán, az sem, hogy az Árpádok és vegyesházi királyok pénzein, címereiben, sőt a koronázási paláston és Mátyás trónkárpitján is kimutassa ezt a motívumot. Közben természetesen nem tudja, hogy mi készült Magyarországon s mi idegenben s hogy az itáliai iparművészet alkotásaként keletkezett trónkárpit nem lehet bizonyíték semmiféle motívum magyarsága ügyében.
Az ember nem tudja, bosszankodjék, vagy kétségbeessen, mikor azt olvassa, hogy „Salamon király dénárjain az alak fejénél, jobbról és balról is egy-egy hagymás tulipán látható”, avagy hogy „IV. Béla király ú. n. szükségpénzén az ülőhelyzetben ábrázolt alak hagymás tulipánt tart a kezében”, hiszen mindenki tudja, hogy a pénzeken ábrázolt királyi alakok fején korona van, kezükben pedig nem tarthatnak mást, mint a jogart és az országalmát (95. kép.)
95. kép. Régi magyar pénzek, melyeken a turáni romantika tulipánokat vélt találni.
Salamon dénárja.
95. kép. Régi magyar pénzek, melyeken a turáni romantika tulipánokat vélt találni.
IV. Béla szükségpénze rézből.
De Vaszary még az Anjou-liliomot is megmagyarosítja, írván: „feltünő, hogy az Anjouk-nál eleinte a tulipán szerepel mint díszítő motívum, későbben már a „liliom”. Az sem utolsó, mikor azt olvassuk Vaszary munkájában, hogy a „szepeshelyi főoltár szárnyképén, melynek felső részén Szt. László, Szt. Imre és Szt. István királyok vannak ábrázolva, Szt. Imre herceg kezében több szál fehér tulipánt és nem liliomot tart.” (10. kép.)
A magyarázat mindenben kézenfekvő. Elég, ha leszögezzük, hogy mind A kert című lapnak, mind A haarlemi tulipán című munkának Mauthner Ödön császári és királyi udvari magkereskedése a kiadója. Vaszary munkája nem más, mint közönségesen magkereskedői reklámfüzet, amelyben lépten-nyomon olvashatjuk, hogy a tulipánhagymákat a kiadó árusítja. Nem kell tehát megbotránkozni azon, hogy a tulipán történetéről szóló fejezetben olyan zagyvaságok vannak, mint néhány példával bemutattam. Sokkal inkább feltünő, hogy voltak, akik ezt nem vették észre s a tulpomániából megszédülve, mint komoly tudományt és komoly történelmet adták tovább.
Ilyen kezdet után valóban szerény bukdácsolásnak kell minősítenünk a fiatalabb nemzedék tulpomániáját, akik minden virágszerű, háromcsúcsú iparművészeti motívumot tulipánnak neveznek, de feltünő célzatossággal csak régi magyar és keleti holmikon látják meg ezt a motívumot, amely nagyon különböző eredetű lehet, azonban legtöbbször nem is virágról mintázták, hanem egyszerű figurális vonalkombináció, amelynek semmiféle naturalisztikus tárgyi vonatkozása nincsen.
Így született meg a tulipános láda romantikája, amely még ma is felbukkan s kétségtelen, hogy mint név többé már ki sem irtható. Pedig Sebestyén Gyula már 1927-ben megcáfolta magyarságát, írván A magyarság ládái című cikkében: „A magyar népnek a művelt közönség körében, legalább hírből, legismertebb ládaformája a tulipántos láda. De mivel a tulipánnövény csak a XVI. században került Európába, a német vagy olasz eredetű tulipán szó meg éppen csak a XVII. század közepe táján honosodott meg nyelvünkben, s ezenfelül még a láda szó is német eredetű, azért nyilvánvaló, hogy az úgynevezett tulipántos láda nem lehet a magyarságnak legrégibb ládaformája.”
Valóban tulipántos láda a nyugati nemzetek ládái között is legalább ugyanannyi található, mint Magyarországon, hiszen az a népies virágmotívum, amely gyakran tulipánszerű, egész Európában látható a legkülönbözőbb tárgyakon, edényen, szőttes holmin, bútoron, miért ne került volna hát mindenütt éppen úgy a ládára is! De átlagban a tulipánosnak mondott ládákon sem gyakori a naturalisztikus tulipán s a tulipántos láda kifejezés tulajdonképen csak annyit jelent: virágos, festett láda, szemben a festetlennel. Aki például Malonyay Dezső nagy munkájában, A magyar nép művészete című kötetekben lapozgat, legtöbb képen hiába keresi a tulipánt a tulipántostnak jelzett ládán.
Különben a tulipántos láda olyan kifejezés, amely egészen újkeletű a magyar nyelvben és a magyarság körében, régebben főként a liliom szót használták gyakran az általános virág értelmében s akkoriban a virágos ládát is liliomos ládának mondták. Hogy a liliommotívum milyen fontos szerepet játszott a magyar pecsétgyűrűkön, már elmondottuk. A népiesség korában, tehát a XVIII. század második felében a polgári osztálynak s így a népdaloknak lett kedvenc virága és akkoriban éppen olyan sűrűn emlegették a liliomos ládát, mint a XX. század elején a tulipántosat.
„Gvadányi generális uram – írja Csefkó – nem tulipántos ládát ismer, hanem liliomosat. Szerinte ugyanis a Tiszaháton a badalói (Bereg megye) bíró eladó lányának
Szép liliomokkal festve zöld ládája.
(Unalmas órákban való időtöltés. 1795.) Liliommal díszített ládát emleget egyik szép népdalunk következő szakasza is:
Édes anyám, csak egy a kérésem,
Csak egy ládát csináltasson nékem,
Négy sarkára négy szál rozmaringot,
Közepibe dupla liliomot.”
A tulipán már csak azért sem lehetett a maga valóságában népies virág, mert egészen a legújabb időkig Magyarországon egyáltalában nem foglalkoztak tulipántenyésztéssel, hanem külföldről, főként Hollandiából hozatták a kertekbe a tulipánhagymákat. Már Lippay is így tudja ezt s mások is Hollandiába fordultak tulipánhagymákért. Például Nádasdy Ferenc 1665-ben két megbizottját küldte Pettendorfból Hollandiába és meghagyta nekik, hogy „Blumenstöck, Tulipan, Nägl und Anemoni, Ranunculos” és egyéb virágokat hozzanak számára. Még akkor is, mikor már fejlődésnek indult a magyar kertészet s amikor javában lángolt a tulipánmozgalom heve, senki sem gondolt arra, hogy valamiképen itthon tartsa azokat a százezreket, amelyeket az ország évente küldött külföldre virághagymákért és magvakért, ezek közt Haarlembe tulipánhagymákért. Csak legújabban a franciák és a németek igyekeztek függetleníteni magukat a hollandi virághagymáktól és a sikeresnek igérkező német példán elindulva Magyarországon a fővárosi kertészképző iskola (96. kép) végzett ezelőtt négy évvel Haarlemből hozatott tulipánhagymákkal keresztezési és tenyésztési kisérleteket, amelyek folytatódnak s ma már remélhető, hogy többé nem kell a magyar kerteknek idegenből hozatniok a tulipánhagymát.
96. kép. Az első magyar tulipánok a székesfővárosi kertészképző iskola tulipántelepén a Zuglóban. (Varga Márton felvétele.)
)
