A nemzetiségi kérdés
A nemzetiségi kérdés
A 19. század első évtizedei a magyarországi nemzetiségek nemzetté válásának kezdeteit is jelentik. Magyarország lakosságának csupán negyven százaléka volt magyar, a maradék hatvan százalék öt nagyobb (horvát, szerb, román, szlovák, német) és tucatnyi kisebb nemzetiséghez tartozott. E nemzetiségek ugyanúgy végigjárták a nemzettéválás különböző lépcsőfokait, mint a magyarok. A kulturális nacionalizmus, a nyelvápolás, a dicső múlt keresése ugyanúgy megtalálható náluk, mint a politikai érdekérvényesítés fórumainak kiépítése. E nemzetiségek közül a legjobb helyzetben a horvát volt, amely belső területi autonómiával rendelkezett. A kulturális autonómia kereteit jelentette a szerbek és románok számára a görög katolikus egyház. Legnehezebb helyzetben a szlovákok voltak; náluk az evangélikus egyház játszotta ezt a szerepet. A német nemzetiség nem alkotott összefüggő etnikai tömböt, s így viszonylag egységes érdekű társadalmi csoportot sem. A rendi különállásukat féltékenyen őrző erdélyi szászok ugyanígy ide tartoztak, mint a Felvidék polgárosult cipszerei vagy a dunántúli városok és falvak lassan asszimilálódó lakosai. A magyar reformmozgalom képviselői a magyar államnemzet és az érdekegyesítés elvéből kiindulva úgy vélték, hogy a horvát kivételével előbb-utóbb valamennyi nemzetiség asszimilálódni fog a magyarsághoz, ha az egyéni polgári jogok mindegyikében részesül. Illúzió volt ez, de befogadó jellegű illúzió. A magyar reformellenzék nem az etnikai származást, hanem a választást tekintette a magyarság mércéjének.
Mulatozó katonák
H. R.
