A megtorlások időszaka
A megtorlások időszaka
Kádár Jánost a szó szoros értelmében a szovjet páncélosok ültették hatalomra. Hruscsov kiválasztottjaként egy szovjet tank belsejében érkezett a legyőzött Nagy Imre helyére. Egészen október 31-ig a forradalom oldalán állt, majd máig tisztázatlan körülmények között Moszkvába ment, ahol egy politikai pálfordulás eredményeként elvállalta a "Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány" vezetését.
Felvállalta a Nagy Imre-vonallal való leszámolást; szovjet jóváhagyással a bitófára juttatta Nagyot, Maléter Pált, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát (az utóbbi még a börtönben halt meg), és 1956 más vezetőit. Ugyanakkor igyekezett távol tartani a magyar politikai élettől a visszatérni vágyó Rákosit is.
A kádári hatalomátvételkor rövid politikai útkeresés után végrehajtották a konszolidációt, újjászervezték a párt- és a belügyi apparátust, – ez utóbbiban elévülhetetlen érdemeket szerzett az új rendszer erős embere, a honvédelmi és belügyi tárca birtokosa, Münnich Ferenc. Felszámolták a munkástanácsokat, az ÁVH helyére felállították a rend védelmét biztosító félkatonai szervezetet, a Munkásőrséget.
1957 és 1962 között a társadalom megfélemlítését, a bosszúállást célzó megtorlásokra került sor: 35 ezer ember ellen indult rendőrségi-ügyészségi vizsgálat, 22 ezer embert ítélnek el, 13 ezren kerülnek a tököli és kistarcsai internálótáborokba, a Kádár-rendszer vérbírái 300 halálos büntetést szabtak ki.
A szerencsésebbek megúszták állásuk elvesztésével, a nyilvántartásba vétellel. Az öt évig tartó időszak megtorlásai összesen 100 ezer embert érintettek.
A "konszolidációban" a gazdaságpolitikának is szántak szerepet: napirendre került a lakosság életszínvonalának, életmódjának újszerű kezelése. Az életszínvonal növelése a politikai gyakorlat alapkövetelményévé vált, a korábbinál nagyobb tér nyílt az egyéni jövedelmek gyarapítására és hasznosítására. A lakossági vásárlóerőt igyekeztek termelésserkentő tényezővé tenni. Bár a Közgazdasági Bizottság állásfoglalása szerint "népgazdaságunkat természeti és egyéb adottságainknak megfelelő és egyben azok korlátozásait figyelembe vevő irányban és ütemben" kell fejleszteni, az újonnan elfogadott hároméves terv már ismét a célokból és nem a lehetségesből határozta meg a feladatokat. Még mindig az ipar kapta a beruházások 42%-át, és ezen belül is a nehézipar volt az uralkodó. Viszonylag nagyobb figyelmet fordítottak azonban a fogyasztási cikkek gyártására.
Ismét előtérbe került az ipar modernizálása: a szovjet "felzárkózás" és "túlhaladás" gazdasági stratégiájának jegyében 1962-ben meghirdették, hogy "az egy főre jutó fogyasztás 1980-ban magasabb lesz, mint a fejlett tőkés országokban". Ennek érdekében kilátásba helyezték a termelékenység növelését és a fejlett technika alkalmazását. Ebből csak keveset sikerült megvalósítani: az autarkiás gazdaságpolitika és a nyugati embargó miatt a modern technika alig jutott el hazánkba. A termelékenység sem nőtt: az ipari termelés növelését a munkaerő növelésével érték el.
Tovább folyt a torz ipari fejlesztés: a KGST-profilírozás jegyében több nagy hagyománnyal rendelkező iparágat (pl. a mezőgazdasági gépgyártást) visszafejlesztettek, más, hagyomány nélküli iparágak (pl. vegyipar) zöld utat kaptak.
Bár nem a kívánt mértékben, de növekedett a nemzeti jövedelem, viszont a fogyasztás részesedése csökkent a felhalmozás részesedéséhez képest. A felhalmozás pedig meghaladta a nemzeti jövedelem gyarapodását. Gyakorlatilag a régi módszert követték: úgy gondolták, hogy a tervutasításos gazdaság tökéletesebb végrehajtása meghozza majd a várt eredményeket. A lakosság reáljövedelmének nagyarányú növekedése 1960 és 1965 között nem a nemzeti javak új arányok szerinti elosztásából származott.
A kötelező beszolgáltatás eltörlésével a mezőgazdaság irányítását gazdasági eszközökkel – ár-, adó-, jövedelempolitika – képzelték el. Bár növelték a parasztság terheit, újból kinyílt az agrárolló, a mezőgazdaságban 1958-ig gyors fejlődés volt tapasztalható.
Ekkor azonban a "felzárkózás", "túlhaladás" programjának jegyében a kollektivizálás gyors megvalósítása mellett döntöttek. Úgy gondolták, hogy a nagyüzem fölénye révén a mezőgazdasági koncentráció a tőkés országokkal való verseny megvívásának legfontosabb feltétele.
A három központilag irányított kampány során a korábbinál jóval finomabb módszerekkel végrehajtott kollektivizálás a munkaerőnek az iparba vándorlásával járt. Megváltozott a mezőgazdaságban dolgozók eloszlása. 1958-ban az ebben a szférában dolgozók 79%-a volt a magángazdaságban, 1962-ben viszont a 75%-a termelőszövetkezetekben. Ezzel a mezőgazdasági termelés döntő hányadát tervutasításos irányításba vonták.
Viszont a termelésben való személyes ösztönzésről a háztáji gazdaság rendszerének bevezetésével gondoskodtak.
A 60-as évek elején a földterület alig több mint 10 százalékán a háztáji, kisegítő és más kisgazdaságok az ország agrártermelésének 40 százalékát adták.
