A vándorszínészet
A vándorszínészet
A magyar színészek első nemzedékei a német vándorszínészektől tanultak művészi gyakorlatot, sőt: megélhetést. A magyarországi városok jelentős hányadában élt német polgárság, amely (ha nem is állandóan) a színházi évadok egy részében fenn tudott tartani egy társulatot. Ezek Hamburgtól Nagyszebenig vándoroltak, műsorukat a rendkívül gazdag német színpadi irodalomból merítették, vendégül láthatták a nyelvterület leghíresebb énekeseit és színészeit. A német vándorigazgató (maga is színész) kistőkés vállalkozó: pénzét részben társulata tagjainak szerződtetésébe, részben felszerelésbe (a játékszíni könyvtárba, a jelmeztárba) fektette. A befogadó várossal folytatott színházbérleti tárgyalások során ezek lehettek érvei: a színészek hírneve, a műsor változatossága és a színpad fényessége.
A 18. század végére azok a magyarországi városok, amelyek nem a hajdan törökdúlta területeken feküdtek, általában kialakították színházaikat. Ez lehetett szükségszabta, ideiglenes megoldás, mint Pest esetében, amikor a város hajdani déli körbástyáját, a Rondellát alakította át átmenetileg színházzá (1774-1815). Nevezték is bagolyodúnak, szárazmalomnak vagy – kevésbé finoman – bolondok tornyának... A legtöbb város azonban önálló épületet emelt, afféle "szórakoztató kombinátot", amelyben kávéház, bálterem, boltok is helyet kaptak. (Pozsony 1776-ban, Kassa az 1780-as években építette meg játékszínét.) Budán egyenesen a "kalapos király", II. József rendelte el, hogy színházzá alakítsák át a feloszlatott karmeliták rendházának hajdani templomát. Így jött létre a Várszínház 1787-ben. A városok magát a színházat (az épületet vagy egy termet), a beépített színpadgépezetet és esetleg bizonyos díszletkészletet bocsátottak alkuba, a színigazgatóval tárgyalva. A direktor befektetett tőkéjével állt jót ígéreteiért, és a bérleti díjon kívül kifizette a "kommerciális taxát", azaz a kereseti illetéket (Mária Teréziának egy 1771. évi rendelete alapján, amelyet oktatási célra fordítottak). Továbbá jótékony célú előadásokat tartott a szociális intézmények (a kórház, a szegényház, az árvaház) javára.
Az első magyar színigazgatók szintén színészek voltak, de tőke nélkül; tagok a társulatból, akik műveltségük, szervezőkészségük révén emelkedtek ki. Ezért – tőkeerős magyar polgárság híján – rendszeres pártolásra szorultak a vármegyék részéről, amelyek (közigazgatási szerepüknél fogva) képesek voltak azt megszervezni. Ebben állt a pártolás gyengesége is: a magyar nemesség híres szalmaláng-lelkesedése, az általános pénzszűke mellett (gabonát, bort, lovat is ajánlottak fel színháztámogatásra) az a tény, hogy olyanok szintén részt vettek ebben a testületi támogatásban, akik sohasem láttak ugyan színielőadást, de a megyegyűlésen megszavazták patronálását.
Ezért azután sok volt az olyan vándortársulat, amelyeknek tagjai csak rövid távra verődtek össze, a bizonytalan bevételekből pedig "proporciós" alapon, azaz népszerűségük, közönségvonzó hatásuk arányában részesedtek. Kelemen László, az első magyar színházszervező direktor nemcsak Pestet hagyta el csalódottan 1795-ben, mint a bukófélben lévő társulat nem túlságosan sikeres színésztagja, de 1799 és 1801 között is keserű leckét kapott mint vállalkozó-igazgató. Hiába játszott Nagyváradon, Szegeden, Kecskeméten, Nagykőrösön, Gyöngyösön és Losoncon, színháza csődje bizonyos és végleges volt. Sikeres színigazgató-vállalkozót csak a következő színésznemzedék adott. A prototípust, Kilényi Dávidot 1819-ben így írta le Déryné: ". . . egy próba alkalmával megjelenik egy igen derék, csinos növésű, szép, fiatal ember, ámbár nem gyermek-fiatalságú. Szép fekete haja, kicsiny fekete bajusza volt. Igen csinos feketébe öltözve, nagy aranylánccal az óráján, s tele gyűrűkkel az ujja." A jó megjelenésnél fontosabb volt, hogy vezető színészeinek, mindenekelőtt primadonnájának, Dérynének fix gázsit fizetett, énekesjáték-előadásaival pedig ott is sikerrel lépett fel (Pozsonyban, Sopronban, Pécsett, Aradon), ahol korábban a német színészet bázisai voltak.
Alkalmi színház, hevenyészett színpad, sebtében festett díszlet, rendszerint egyetlen délelőtti próba, a közönség csekély létszáma miatt kétnaponta bemutató – a vándorszínészet kényszerű és véletlenszerű művészi feltételei között a színész személyisége számított az egyetlen biztos pontnak. Ez az oka annak, hogy a "magyar színész" jelképe Déryné lett, és hogy a közönség szemében a magyar színházművészet (voltaképpen mindmáig) színészközpontú. Az emlékezések, a romantika és az anekdoták kedélyességével vonták be a kemény és rideg valóságot, a vándortársulatok hétköznapjait. A színjátszással olykor először találkozó publikum válaszadása viszont szinte a mai gyermekelőadások hangulatával kárpótolta őket: a cselekményt átélő, vele lélegző közönség közbeszólásokkal, sírással-kacagással kísérte az előadást, amelynek végén függöny elé hívással, néha üdvözlő versekkel köszöntötte kedvenceit.
Mindazonáltal a vándorszínész még hosszú ideig nem számított értelmiséginek: gyakori a felvett művésznév, s megfigyelhető az a szokás is, hogy ha egy polgári család leánya színészhez megy feleségül, megszabja ezzel húgai párválasztását is. Először 1836-ban fogadta be Miskolc kaszinója a színészeket – nem véletlenül azé a városé, amelyben (bárha megszakításokkal) 1800 óta volt magyar színészet, 1823-ban pedig színházat avatott. Egyike volt azoknak a nagy alföldi vagy az alföld peremvidékén fekvő mezővárosoknak (Debrecen, Nagyvárad, Szeged sorolható még ide), amelyek – magyar polgársággal és parasztpolgársággal – a 19. század eleje óta támogatták a magyar nyelvű vándorszínészetet.
Egy legendás vándorszínész és színigazgató: Balog István
