Világjáró művészek?
Világjáró művészek?
"Onnan" nézve a magyar történelem, kultúra egzotikus színfolt, a magyar művész ritka, érdekes emberfajta. Természetesen elsősorban azoknak a színpadi műfajoknak a művelői szerepeltek sikerrel a világszínpadon, akiknek a nyelvi közvetítő gondja nem állott a karrier útjában. Énekesek: az 1830-as évek operacsillagától, Schodelnétól a Puccini felfedezte Pillangókisasszonyon, Szamosi Elzán át Marton Éváig és Hamari Júliáig terjed a névsor. Táncosok: a verbunkos spicctáncos Farkas Józseftől a Metropolitan vezető szólistájáig, Nagy Ivánig. Kétségtelen, hogy magyar drámai színészeknek is sikerült nemzetközi karriert elérni – mindenesetre tünetértékű, hogy sikerhullámuk a némafilm műfajában következett be, az I. világháború után. Társulatok a 19. században nyugat felé Bécsig, kelet felé Bukarestig jutottak el, ennél messzebb csupán daltársulatok utaztak.
Magyarországra először a német nyelvterület legjobbjai jutottak el, a hazai német színészet vendégeként. De jártak itt nemcsak énekesek, mint a francia Anne La Grange (akinek Erkel áriát komponált a Hunyadi Lászlóba), vagy éppen Enrico Caruso és Beniamino Gigli, koncertező vagy operájuk előadására érkező komponisták, mint Wagner, Puccini, Mascagni, Respighi – hanem a világszínpad olyan nagy drámai művészei is, akik nemzetközi hírükkel átlépték a nyelvterületi határokat, mint Ira Aldridge, a francia Sarah Bernhardt, az olasz Eleonora Duse és Ermete Zacconi, az albán-olasz származású német színész, Alexander Moissi; a rendezők közül elsősorban Max Reinhardt.
A magyar színházművészet kapcsolatai tetemesen beszűkültek (s ezúttal nem művészeti, hanem politikai okokból) a II. világháború után. Gyurkovics Mária, Osváth Júlia, Székely Mihály nemzedéke nemzetközi karrierjével fizetett ezért. Az 1956-os vérveszteség után a magyar színházak különböző mértékben tudtak lazítani a bezártságon az 1960-as években. Világjáró színháznak ekkor az Állami Bábszínház számított: internacionális sikerét sokban annak köszönhette, hogy klasszikus zenére és klasszikusok szövegére készített felnőtt-előadásokkal teljesen új közönséget hódított magának. A zenés színházak (az Operaház opera- és balettegyüttese, az Operettszínház), később a vidéki operaegyüttesek és balett-társulatok követték ezt a példát. A drámai színházak nemzetközi kapcsolatait az államközi kulturális egyezmények biztosították, de a kijelölt partnerek helyét csak az 1980-as években váltották fel a műhelybarátságok.
Az elmúlt évtizedekben Budapesten láthattuk – többek között – Peter Brook és Giorgio Strehler társulatát. A vendégjátékok nyomán fellángolt szakmai viták nem annyira a látott előadásokról folytak, mint a magyar színházművészet lényegi kérdéseiről – bizonyítva, hogy a sokat emlegetett világszínvonallal való állandó szembesítés feltétlenül szükséges. Az 1980-as évek megszaporodott külföldi fellépései azt bizonyították, hogy sikert kétféleképpen lehet elérni: vagy a magyar kolorittal, amely változatlanul hordozza az egyszeriség veszélyét, vagy az emberiség kulturális-színházi közkincséből vett tematikával, amelyet viszont csak a feldolgozás milyensége tehet érdekessé a Lajtától nyugatra is. Ebben az esetben nehezebb feltűnést kelteni, de az érdeklődés inkább a műhelynek, mintsem a produkciónak szól, és így tartósabb. Az előbbiek közé sorolható például a Csíksomlyói passió vagy az István, a király, az utóbbihoz a Béjart-tanítvány Markó Iván fémjelezte Győri Balett és a ma kétségtelenül legismertebb magyar drámai színház, a Katona József, amely 1992 novemberétől tag a az Európai Színházak Szövetségének, ennek az exkluzív, mindössze 12 tagos színházművészeti "klubnak".
