A szenderfélék
A szenderfélék
Talán a legérdekesebb lepkecsalád a szenderféléké (Sphingidae). Testük áramvonalas, szárnyaik hosszúak, hegyesek. Éjszaka repülnek, és kolibrik módjára állnak meg az illatozó virágok előtt, hogy hosszú pödörnyelvüket a kehely mélyére nyújtsák. Repülésük sajátos, surrogó. Nagyon szép a fagyalszender (Sphinx ligustri), de viszonylag gyakori a szürke szárnyú, 5-6 cm hosszú folyófűszender (Herse convulvuli) is. Vaskos potrohán piros és fekete keresztcsíkok vannak. Hernyói az apró szulákon fejlődnek, zöld és barna színűek. A szendereket leggyakrabban az alkonyattól illatozó tarka petúniákon figyelhetjük meg. Ezek a virágok mágnesként vonzzák őket, illatuk nyomán még a városi kertekben is megjelennek. Érdekes táplálkozásmódjukat a legkönnyebben a nappal repülő kacsafarkú lepkén (Macroglossa stellatarum) tanulmányozhatjuk. Villámgyorsan repül egyik virágról a másikra, megáll előttük a levegőben, és hosszú pödör nyelvét kinyújtva táplálkozik. Nálunk a nyári hónapokban repül.
A szenderfélékhez tartozik a szép és érdekes életmódú halálfejes lepke (Acherontia atropos). A 7-8 cm hosszú állat testét sűrű sötétszürke szőrzet borítja, tora közepén helyezkedik el az a sárgás, a halálfejre emlékeztető rajzolat, amiről a nevét kapta. Ha megfogjuk – ez ritka dolog a lepkéknél -, cincogó hangot ad! A Földközi-tenger mellékéről tavasszal észak felé repül, és egészen Svédországig eljuthat. A hozzánk érkező állatok lerakott petéiből tarka színű hernyók kelnek ki, amelyek kifejlődve elérhetik a 16-17 centiméteres hosszúságot is. A halálfejes lepke él-hal a mézért, ezért nyári alkonyatokon gyakran megpróbál bejutni a kaptárak belsejébe. Az előrelátó méhész védőrácsot szerel a bejárat elé, így a nyílásokon csak a méhek tudnak bebújni, a nagy lepke kint reked. Ha valahogy mégis sikerül behatolnia, a méhek dühösen támadják, szurkálják, de az is előfordul, hogy viasszal ragasztják le a szárnyait, és a szerencsétlen lepke elpusztul, néhány centiméternyire az áhított méztől.
