Az utolsó negyedszázad irodalma
Az utolsó negyedszázad irodalma
A jugoszláviai magyar irodalomnak az 1960-as évek jelentették talán legszínesebb szakaszát. Kialakultak, megerősödtek az irodalmi élet intézményei, érvényre jutott a művészetek modern szelleme, megfogalmazódott a jugoszláviai irodalom hármas – világirodalomhoz, a délszláv és a magyar irodalomhoz való – kötöttsége. Virágzott a Fórum könyvkiadása, létrejött az újvidéki egyetem bölcsészeti karán a magyar tanszék, majd a hungarológiai intézet. S indult egy újabb nemzedék.
Az új irodalomszemlélet győzelme erős szállal kapcsolódott Sinkó Ervin (1898-1967) munkásságához is. Legfontosabb szépirodalmi művei (Optimisták, 1953, Egy regény regénye, 1961) ugyan évtizedekkel korábbi évek történéseihez nyúlnak vissza, az alkotások etikai állásfoglalását azonban az új nemzedék nagyon időszerűnek érezte. Részint az ő tanítványai gyülekeztek az 1964-ben induló Új Symposion című folyóirat körül. Ez a közösség tagjai sorába tartozott Tolnai Ottó, Bányai János, Koncz István, Fehér Kálmán, Brasnyó István, Gion Nándor, Végel László, Laták Katalin – szembeszegült mindazzal, "ami a jugoszláviai magyarok életében addig kultúrának és művészetnek számított", amit – akkor – teljes provincializmusnak véltek. Minden érdeklődésüket a világirodalomra és a modern délszláv irodalmakra fordították. Később méltányosabban ítélték meg a hagyományokat is. Az Új Symposion első nemzedékének Tolnai Ottó (1940-) a legtermékenyebb, legtöbb műfajú kísérletezője; vers, esszé, dráma s kísérleti regények alkotója. Gion Nándor (1941-) bár az avantgárd sodrában indult, a hagyományosabb formájú regényekben (Virágos katona, 1973, Rózsaméz 1975, Börtönről álmodom mostanában, 1990) alkotott jelentősebbet. Egészen magányos jelenség Varga Zoltán (1936-). Analitikus lélektani novelláiban és regényeiben Franz Kafkára emlékeztető hangulatú világot teremtett. Az Új Symposion újabb nemzedékéből Szombathy Bálint és Sziveri János neve a legismerősebb.
Bár az avantgárd tendenciák kezdettől meghatározóak a jugoszláviai magyar irodalomban, voltak s vannak hagyományosabb realista ábrázolási törekvések is. Az Üzenet írói fontosnak tartják a szülőföldhöz való kötöttséget, s a hagyományosba kívánják ágyazni az újat. Ez az 1971-ben indult folyóirat ébresztette a korábban perifériára szorított, népi tájékozódású Csépe Imrét (1914-1972), s következetesen közli Herceg János (1909-) írásait, kinek változatlanul meggyőződése: bár az ember mindenütt ember, bár lehetséges mindenütt azonos helyzet, de az író világa mégis térben és időben meghatározott. A vajdasági magyar író feladatát változatlanul az önálló nemzeti és szellemi élet vállalásában, az együttélő népek egymásra tett hatásának a megvallásában, a szülőföldhöz, a hagyományokhoz, az anyanyelvhez való ragaszkodásban látja. Novellái, regényei, tanulmányai az újabb vajdasági magyar irodalomban is útjelző alkotások. (Ég és föld, 1959, Leányvári levelek, 1959, Összegyűjtött elbeszélések, 1986, Módosulások, 1989).
Dudás Károly, Urbán János, Herceg János, Czine Mihály 1979-ben Horgoson, a Kanizsai Napok ünnepségén (jobbról balra)
Cz. M.
