A romantika kettőssége
A romantika kettőssége
A század első évtizedeinek költészete két nagy ideológiai-irodalmi tendencia befolyása alatt működött: egyrészt a nemzeti ébredés irodalmi szolgálatának jegyében fogalmazta meg önmagát, s legfontosabb feladataként vállalta, hogy a nemzeti problematika éppen időszerű kérdéseit fogja tárgyául választani, másrészt a romantika szellemének hatása alatt az egyéniségnek, az autonóm individuumnak önkifejezésére tört, a modern személyiségproblémák körülírásával kísérletezett. E két tendencia természetesen sokszor keresztezte egymást: a nemzeti szolgálat igénye nem mindig tűrte meg a személyiség önfeltáró individualisztikus "önzését", az individualista világlátás pedig nemegyszer szenvedésként élte meg a nemzeti kötöttségek korlátozásait. A legnagyobb költők, legnagyobb műveikben, azonban e kettősséget nem egymással szembenálló, hanem egymást kiegészítő princípiumként élték meg; nem tettek különbséget a hazafias és "személyes" költészet között, hanem a két szférának együttes megragadásával léptek fel, ha a két szférának szociológiai, befogadástörténeti eltérését, időnkénti szembefeszülését nem is kívánták eltagadni. A gyorsan kibontakozó romantikus irodalom egyszerre volt individualisztikus és közösségi, egyszerre akarta a nagyszabású, senkitől nem függő öntörvényű személyiségnek, valamint a nemzetének közösségében harmonikusan feloldódó egyéniségnek világát megteremteni. Legnagyobb költőink épp ezért tudtak egyszerre írni Hymnust és Elfojtódásról szóló szentimentális panaszt (Kölcsey Ferenc), Szózatot és vad szerelmes Ábrándot (Vörösmarty Mihály), néptömegekhez szóló Nemzeti dalt és világfájdalmas, kiábrándult Felhőket (Petőfi Sándor).
