A műfaji átrendeződés
A műfaji átrendeződés
A latin nyelvű humanista örökségnek volt folytatása a magyarországi reneszánsz fénykorában, elsősorban a történetírásban (Brodarics István, Oláh Miklós, Forgách Ferenc, Verancsics Antal, Szamosközy István művei) és a latin verses epikában (Taurinus István a Dózsa-felkelésről, Schesaeus Keresztély Fráter György és János Zsigmond koráról). A magyar nyelvű történetírásban megjelent a protestáns történelemszemlélet a reformáció igazolásául, ószövetségi példák és párhuzamok felhasználásával (Székely István: Chronica, Krakkó, 1559), hasonlóan a történetbölcseleti művekben (Károlyi Gáspár: Két könyv, Debrecen, 1563, Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól, Sárvár, 1602). A kor legjelentősebb történeti műve volt Heltai Gáspár Bonfini-átdolgozása (Chronica az magyaroknak dolgairól, Kolozsvár, 1575). A történeti irodalomhoz hasonlóan propagandisztikus célokat szolgált a reformáció verses irodalmának egy része (Farkas András, Batizi András, Szkhárosi Horvát András művei).
A születő magyar széppróza több műfajban is megjelent: az Aiszóposz-fordításokban (Pesti Gábor, Heltai Gáspár), az emlékirat- és vallomásirodalomban (Mindszenti Gábor János királyról és Bornemisza Péter: Ördögi kísértetek, Sempte, 1578), valamint regényes elbeszélések formájában (Heltai: Ponciánus históriája, Kolozsvár, 1571-1574).
A 16. század második felében született drámáink legjobbjainak színvonalát a magyar színpadi művek még jó két évszázadig nem érték el. A Tragoedia magyar nyelven az Sophocles Electrájából (Bécs, 1558) a fiatal Bornemisza Péter (1535-1584) átdolgozása, mely az eredeti mű mitológiai utalásait kiiktatva a drámai történés keresztény szempontú megítélését hangsúlyozza. A Comoedia Balassi Menyhárt árultatásáról (Abrudbánya, 1569) ismeretlen szerzője a harácsoló, gonosz főúr szatirikus leleplezését nyújtja. A Szép magyar komédia (1588-89) Balassi pásztordrámája, melyet olaszból dolgozott át személyes elemekkel gyarapítva.
A 16. század népszerű műfaja volt a históriás ének, melyből mintegy másfél száz maradt ránk. Ezek gazdag gyűjteményei Tinódi Sebestyén (1505 k.-1556) Cronicája (Kolozsvár, 1554) és a Heltai Gáspár (megh. 1574) által kiadott Cancionale (Kolozsvár, 1574), amely kortársai históriás énekeiből nyújt válogatást. Részben itáliai hatást mutatnak szerelmi témájú széphistóriáink. E műfaj legnépszerűbb darabjává vált (részben Vörösmarty Csongor és Tündéje folytán) az Árgirus-história, melynek szerzőjéről, Gergei Albertről – nevén kívül – semmi bizonyosat nem tudunk, s a mű legkorábbi szövegforrása is csak a 17. század elejéről való. Egy Petrarca és Boccaccio által is feldolgozott témát verselt meg a Padovában tanult Istvánfi Pál (Historia regis Volter, Volter király históriája, Debrecen, 1574). A szintén a padovai egyetemen tanult Enyedi György Gismunda és Gisquardus történetét – latin közvetítéssel – a Decameronból vette át (Debrecen, 1577). Az Eurialus és Lucretia (1577) ismeretlen szerzője Aeneas Sylviusnak (a későbbi II. Pius pápának) elbeszélését dolgozta át verses szerelmi históriává.
A 16. század folyamán sorra jelentek meg magyarul is az egyházi-vallásos irodalom műfajai. Erasmus magyar követői filológiai nekibuzdulással, a hiteles és pontos szöveg előállításának szándékával részleges bibliafordításokat adtak ki, Komjáti Benedek Szent Pál leveleit (Krakkó, 1533), Pesti Gábor a négy evangéliumot (Bécs, 1536), Sylvester János pedig az Újszövetséget (Sárvár-Újsziget, 1541). A 16. század folyamán más részleges bibliafordítások is megjelentek, míg 1590-ben napvilágot látott az első teljes, protestáns (református) fordítás Károlyi Gáspár nevével (Vizsoly, 1590). (Az első teljes katolikus fordítást 1626-ban a jezsuita Káldi György jelentette meg.)
A század második felében valamennyi felekezet jeles képviselője összeállított prédikációs kötetet: az evangélikus Bornemisza Péter, a református Melius Juhász Péter, az unitárius Dávid Ferenc és a katolikus Telegdi Miklós. Megindultak nemcsak a katolikus-protestáns (Telegdi-Bornemisza) hitviták, hanem a protestantizmuson belüli összecsapások is (Dávid Ferenc vitái a református, majd a mérsékeltebb unitárius irányzattal).
A reneszánsz kor íróinak felfogásában az írói és a tudományos tevékenység nem különült el élesen. Példa erre a kor legkiválóbb magyar filológusának, az európai hírű Zsámboky Jánosnak (1531-1584) az életműve. Az élete utolsó két évtizedét Bécsben töltő polihisztor amellett, hogy a korszerű humanista filológia (a. m. forráskutatás, szövegkritika és értelmezés) módszereivel kiadta görög és latin nyelvű szerzők műveit (köztük Janus Pannoniust és Antonio Bonfinit), megjelentette saját latin nyelvű költeményeit is.
Tinódi címere. A könyv itt az írói mesterség hivatalos elismerését is jelenti
