A vallási-ideológiai változások
A vallási-ideológiai változások
A középkori magyar társadalom egyházi társadalom volt, az értelmiség szinte kizárólag a klérus tagjaiból került ki. Önálló értelmiségi pálya nem létezett, és a társadalmi felemelkedésre az egyházi hierarchiába való beépülés kínált lehetőséget. Az igények és a körülmények különbözősége szükségszerűen okozott válságot az olyan egyéniségek számára, mint Janus Pannonius. Luther fellépése (1517) és a nyomában kibontakozott protestáns irányzatok a szellemi válságot (is) átélt klérus és világiak rokonszenvével találkozott, így gyorsan terjedhetett el. Az alsóbb társadalmi rétegek közelében élő ferences rend tagjai között hamar népszerűek lettek Luther eszméi. Magyarországon művelődéstörténeti-irodalmi szempontból három irányzat vált jelentőssé, s töltötte el az ország csaknem egész területét: a lutheránus (vagy evangélikus), a kálvinista (vagy református) és az unitárius (vagy antitrinitárius, azaz a szentháromság dogmáját tagadó) felekezet. A felekezeti sokféleségben érdekes és jellemző színfolt volt a 16. század végén kialakult és a 17. század elején követőkre talált erdélyi szombatosság, amely az úgynevezett teológiai racionalizmus jegyében csak az Ószövetséget fogadta el az istenismeret forrásának. A felekezeti különbségek csak a 16. század második felében fogalmazódtak meg markánsabban, ekkor indultak meg a protestantizmuson belüli és a katolikus-protestáns hitviták. Egyesek, mint Heltai Gáspár és Dávid Ferenc a protestantizmus valamennyi irányzatát végigjárták az antitrinitarizmussal bezárólag.
A protestáns irányzatok szélsőségeikkel együtt is pezsdítően hatottak a szellemi életre: elősegítették a teológiai-filozófiai és a hitvitázó irodalom elterjedését, valamint az anyanyelvű műveltség kibontakozását. A század második felében mintegy nyolcszáz protestáns eszmeiségű vers jelent meg, szemben a mindössze néhány tucat katolikussal.
