Móricz, Krúdy, Kosztolányi
Móricz, Krúdy, Kosztolányi
A regényforma programos megújulása a Nyugat első nemzedékéből Kaffka Margit (1880-1918), Karinthy Frigyes (1887-1938) és Füst Milán (1888-1967), a másodikból Németh László és Déry Tibor nevéhez kapcsolódik. Korszakos hatásúnak ebből az időszakból Móricz, Krúdy és Kosztolányi bizonyult.
Móricz Zsigmond (1879-1942) novella-, regény- és drámaíró a 19. század végén kibontakozott, Reymont, Sadoveanu, Andric, Laxness nevével jellemezhető új népiesség felfogásához állt közel, a paraszti világ történéseihez kapcsolódott, a történelem "újraértelmezésé"-re és "megteremtésé"-re vállalkozott. Legfontosabbnak az életszerűséget tekintette. Úgy gondolta, csak az életesség lehet a hitelesség művészi biztosítéka. Prózájában éppen ezért nagy a szerepe a személyes tapasztalás révén összegyűjtött empirikus tényeknek.
Nemcsak a valóság tiszteletében kapcsolódott az előző évszázad nagy íróihoz. Tőlük vette át az anekdotikus szerkesztést, sokszor a hangulatot – Jókaitól és Mikszáthtól -, ragaszkodott a náluk volt dzsentri-hősökhöz. Legelőször az anekdota szervező funkcióját változtatta meg. Aztán az átalakította a művilágot. Első sikeres novelláskötetében, a Hét krajcárban (1909) az önmaguk ellen forduló, a koldustól alamizsnát elfogadó, a büszkeséget a szegénységben is őrző nincstelenek jelentek meg, a Sárarany (1910) című regényben a falu szociális feszültségei kaptak hangot. A dzsentriregényekben – Kerek Ferkó (1912), Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1914), Kivilágos kivirradtig (1924), Úri muri (1927) – már nincs nyoma Mikszáth vagy Herczeg Ferenc (1863-1954) lét- és szerepértelmezésének; felsejlik ezekben az alkotásokban az életmód folytathatatlansága, a változtatás szükségessége, a korszak hol lappangó, hol felerősödő ellentéte, az értéket herdáló régi és a kor színvonalán gondolkozó zsidó földbérlő konfliktusa is.
Legfontosabb regényújítása – az Erdély trilógia (1934) monumentális kísérlete mellett – a szöveg megszervezése, az oratio recta (a. m. egyenes beszéd), a hétköznapok nyelvhasználatának érvényesítése, az "átmeneti" műfajok: a hosszú novella, (Egyszer jóllakni, Barbárok) és a kisregény (Az Isten háta mögött, 1911) műfaji lehetőségeinek felhasználása és átalakítása, a távolságot tartó, irónia érvényesítése, annak a felismerése és megvalósítása, hogyan fejezhető ki az író álláspontja deklarációk és szócső-figurák helyett a nézőpont-váltással.
Krúdy Gyula (1878-1933) – az egészen korai novelláit leszámítva – nem kapcsolódott sem a Jókai-Mikszáth hagyományhoz, sem a naturalista örökséghez, sem a szociológiailag-történetileg "valódi" világhoz. Az 1910-es évek elején – Kaffka Margit Színek és évek (1912) című regényének tőszomszédságában – őt is a műalkotás és az idő viszonya foglalkoztatta. Megteremtette halhatatlanná vált figuráját, Szindbádot, a hajóst, aki az Ezeregyéjszaka hőseihez hasonlóan egyforma biztonsággal ül a konstantinápolyi bazárban és a Kárpátok völgyébe húzódó kisváros cukrászdájában, jár a középkori várost idéző alabárdos vitézek és ónkupák között, s a háborúra visszagondolva nyugodtan felírja a börtön falára – Ferenc József nevét. Ennek a Szindbádnak, akárcsak a regények hőseinek: Alvinczi Eduárdnak, Rezeda Kázmérnak (A vörös postakocsi, 1913), a temetésrendező Czifra Jánosnak (Asszonyságok díja, 1919), az ifjúkori emlékeket kereső Szomjas Gusztinak (Hét bagoly, 1922) és másoknak nincs konkrét életidejük. Látszólagos jelenük a századforduló-századelő, életüket azonban az emlékek és az álmok mozgatják. Az érzékelésként és élményként felfogott emlékezés a meghatározó a számukra. Ez a módosulás az eddig objektívnek gondolt időt relativizálta, szubjektívvá tette, az időhatárokat elmosta, meghatározóvá változtatta a belső időt.
A művek időszerkezetének funkcióváltása kihatott a regényforma egyéb jellegzetességeire is. Már nem az előadott történet, a cselekménysor – a fabula (a. m. mese) – maradt a meghatározó, hanem a szüzsé ("sujet" a. m. tárgy, tartalom), a motívumok művészileg elrendezett megjelenítése, a fabula absztrakciója. Az író már nem mindentudó, nem áll kívül és felül a szituáción, hanem belehelyezkedik a teremtett alakok tudatába, annyit tud, amennyit ők tudnak. És fontos lett a szöveg stilizáltsága. Krúdynál – akárcsak a kitűnő novellista és sokoldalú művész Karinthy Frigyes (1887-1938) műveiben, mindenekelőtt az Utazás a koponyám körül (1937) című alkotásban – a szóalakzatok és szóképek előfordulása, rendszere, egymásra vonatkoztatása és vonatkoztathatósága szervezi a szöveget, biztosítja a mű összetartozását.
A mai prózaíró nemzedékhez, amint ezt Esterházy Péter mondta róla születésének 100. évfordulóján – legközelebb Kosztolányi Dezső (1885-1936) áll. Költőként és novellistaként indult Kosztolányi nagyepikai alkotásaiban középpontba került a gondolat és a tett, a személyiség és a társadalom viszonya, az emberre, az életre, az etikára és esztétikára vonatkozó kérdések összessége. A Kosztolányi-féle regényszerkezet ennek megfelelően polifon (a. m. többszólamú) lett. A Néró, a véres költő (1922) a császár hatalomra kerülését, Agrippina és Seneca sorsát, Róma felgyújtását idéző könyv például egyszerre történelmi, parabola-, történetfilozófiai és lélektani regény, de olvasható művészregénynek is, a szövegben ugyanis jelentős tér jut a művészet és a hatalom, a művészet és a közönség, a művész és az álművész problémájának, az értelmiségi magatartás alaplehetőségeinek. A Pacsirta (1923), az Aranysárkány (1925) és az Édes Anna (1926) nem így tágas. Egzisztenciális lélekértelmező állapotregények, melyek középpontjában igazi 20. századi modellszituáció jelenik meg: a szokásrend, a hatalmi szerkezet és a személyiség konfliktusa. Ez a problémaazonosság azonban nem homogenizálta és nem uniformizálta a műveket. A Pacsirta, a pártában maradt vénlány története, szerzői elbeszélés, melyet szimmetrikus regényszerkezet, a vezér- és mellékmotívumok hierarchizált rendje és a regénytérből kivont címszereplő minősít. Az Aranysárkány nyitottabb alkotás: distancionált (a. m. távolságot tartó) elbeszélő pozíció, a metaforikus jelentéstartalommal telítődött cím, a szimmetria és aszimmetria a regény jellemzői. A gazdáit elpusztító cselédlány, az Édes Anna története a denotációs (a. m. elsődleges, köznapi) és a konnotációs (a. m. átvitt, mögöttes) jelentések viszonyrendszerével és a változó nézőpontok poétikai funkcióival írható le.
Ugyanakkor mindegyik regénynek van egy meghatározó közös jellegzetessége is. Ezek a művek – akárcsak az Esti Kornél-kötet (1933) novellái és a Számadás (1935) versei – hol közvetlenebbül, hol távolabbról kapcsolódnak az élet lényegét firtató, bölcseleti szinten felfogott alapkérdéshez: az embert emberhez kapcsoló részvét lehetőségéhez. A részvét mint a szeretettel érintkező, de vele nem azonos kategória, az emberi létezés egyik alaplehetősége. A 19. század végéig nem vonták kétségbe, a század második felében Nietzsche elvetette, a részvét helyett az akarat és az erő jogát hirdette; Schopenhauer, Dosztojevszkij és az expresszionisták ugyanakkor a részvétet magyarázó és megoldó életelvnek gondolták. Kosztolányi utolsó három nagyepikai alkotásában a részvét gondolathoz mindig a regényvilág legfogékonyabb szereplője jut el. Vajkay Ákos, Pacsirta apja rájön: nem a férfi-státus megélése, hanem a csúnya lány elfogadása számára az élet lényege. Novák Antal az Aranysárkányban az apostolkodó emberszeretetben, az élet megértésének tervében leli meg legalább viszonylagos nyugalmát. Az Édes Annában Moviszter doktor ismeri fel egyedül: minden baj oka, a tragédia magyarázata a részvét és a szeretet teljes hiánya volt.
Móricz Zsigmond szülőháza Tiszacsécsén, előtérben az író szobrával
Rippl-Rónai József: Móricz Zsigmond
