Prózatörténeti fordulat(ok)
Prózatörténeti fordulat(ok)
A 20. század elején a magyar irodalomban a vezérszólamot egyre inkább a regény és a kisepika vette át. A műnem népszerűségének több oka volt. A naiv olvasónak egyszerű volt azonosulni az alkotásokban megjelenő tényekkel, amelyek – hite szerint – pusztán csak megkettőzték a világot. Viszonylag könnyű volt a tényekből összeálló világkép egyik elemét felfedni: ráismerni a társadalmi szférát reprezentáló intézmények, szokások, törekvések rajzára – Petroniustól Gogolig, majd Malamudig és Szolzsenyicinig visszatér ez a regényvilágban. Ennél bonyolultabb volt megjeleníteni és befogadni a természeti és az individuális szféra módosulását: ez ugyanis az alkotásokban az intellektuális jelleg erősödését, a transzcendens (a. m. a megismerésen túli), a szkeptikus (a. m. mindenben kételkedő) és a racionális világmagyarázat, a lételméleti problémák térhódítását egyaránt jelentette.
Ennek megfelelően a kis- és nagyepikában a 20. században már az írói szándék és lehetőség alapján is jól elkülönülő törekvések bontakoztak ki. A posztromantikus és naturalista irodalom gyakorlatát valósította meg a lektűr (a. m. olvasmány), a "tömegirodalom", melyben rendszerint a hagyományos erkölcsi felfogás érvényesült, lehetőség adódott az azonosulásra, mindig mimetikus (a. m. valóságot utánzó) volt, gyakran a nemzeti eszmét közvetítette. A század első felében ilyen típusú könyvekkel szerzett népszerűséget Erdős Renée (1879-1956), Surányi Miklós (1882-1936), Harsányi Zsolt (1887-1943), Komáromi János (1890-1937), Bozzay Margit (1893-1942). Leglátványosabb sikert ezzel a műtípussal Zilahy Lajos (1891-1974) drámaíró érte el a Két fogoly (1927) című regényével.
Mimetikus szándék, önéletrajzi igény és dokumentarista törekvés jellemez egymástól távol eső írói alkotásokat: a Kincskereső kisködmönt (1918), az Aranykoporsót (1932) megíró, novella- és regényszerző Móra Ferenc (1879-1934) könyvét, az Ének a búzamezőkről (1927) című alkotást, Kassák Lajos önéletrajzát, Laczkó Géza (1884-1953), Tamási Áron és mások műveit, továbbá Móricz Zsigmond könyveit: A boldog embert (1935) és az Életem regényét (1937).
A 20. században a regényműfaj jogosultságát igazában két szándék indokolhatja: az a törekvés, hogy az író Hermann Broch gondolatát ismételve – megpróbálja feltárni az élet valamilyen, addig ismeretlen részét, amint tette Thomas Mann, Bulgakov és Marquez; vagy az, hogy a figyelme nem a történetre, hanem a megírás mikéntjére irányul; ez volt Kemény Zsigmond eszméje, ez jellemzi Proust és Joyce művészetét. És ezt foglalta szavakba a Nyugat első számában, 1908 januárjában Szini Gyula (1876-1932) író, újságíró A mese "alkonya" című tanulmányában.
A folyóirat első és második nemzedékéből és kortársaikból többen kísérleteztek a regényforma új lehetőségeivel. Török Gyula (1888-1918) az életmódváltás következményeit írta meg, Csáth Géza (családi nevén Brenner József- 1888-1919) a pszichológia és a pszichiátria gondolkodásmódját érvényesítette, Tersánszky Józsi Jenő (1888-1969) leghíresebb alkotásában, a Legenda a nyúlpaprikásról című művében egy görög regényfajta modernizálását kísérelte meg, Szabó Dezső (1879-1945) nagy hatású regényében, az Elsodort faluban (1919) az expresszionista szerkesztés és nyelvteremtés eszközeivel élt, ugyanezt próbálta meg érvényesíteni Tormay Cécile (1876-1937) és Nyírő József; Babits Mihály írt pszichológiai-, nemzedék- és tudományos-fantasztikus regényt.
