A világi zene
A világi zene
Azért írtunk eddig kizárólag az egyházi zenéről, mert a zenei műveltséget Magyarországon is a templomokhoz kapcsolódó iskolák alapozták meg, s mert az európai magas művészet hatása először e téren mutatható ki. A világi zenéről gyérebbek az emlékeink. Tudjuk, hogy az "énekmondás", a "hősi ének", tehát a régi történetek énekes elbeszélésének hagyománya e korban is folytatódott. A honfoglalás, a későbbi századok történeti eseményei, Szent László legendás tettei is új témát adtak az énekmondóknak. Anonymus, a névtelen krónikaíró hivatkozik is rájuk, bár a művelt ember némi lenéző modorában beszél róluk, s éppen azért írja művét, hogy nemzete ne az efféle megbízhatatlan elbeszélésekből tanul a meg történetét. Ezek az énekmondók alkothatták a gyakran emlegetett "regösök" egyik csoportját. A névvel többféle szerepű és rangú világi énekest jelölhettek. Néha a szórakoztató (többnyire elítélt és kitiltott) csepűrágó-akrobata, mondhatni cirkuszi zenészt jelzi e név. Máskor azonban a társadalomban fontos szolgálatot tevő, a történeti, vagy tanulságos vagy mesés történeteket emlékezetbe idéző énekest hívják így, aki a királyi és főúri lakomákról sem hiányzott, de aki a város- és falulakók érdeklődő figyelmére is számíthatott. Amikor az oklevelek tanúsága szerint a király falvakat, birtokokat ajándékoz a regösöknek, biztosan az "előkelőbb" énekfajta művelőinek csoportjairól, családjáról beszél, azok helyzetét akarja rendezni az új, keresztény társadalomban.
A király számára fontos más zenészcsoport is hasonló elbánásban részesül. A trombitások és dobosok csapata a királyi vagy főúri katonaság részeként nyer megbecsülést és ellátást. Ők nemcsak jeladó hangszereikkel szolgálják a kommunikációt az akkori háborúban, hanem az udvari ünnepségek, reprezentációk ékessége és a hatalom szimbóluma is az általuk szolgáltatott menetzene. Letelepítésük, a birtokadományozások mutatják, hogy itt a családban öröklődő, jól szervezett csoportokban (szinte céhekben) továbbadott és gyakorolt tudásról van szó.
De hogy mit játszottak, arról semmi kottás emlék nincs: ezt a korabeli zenész "használati" zenének tekintette, melynek lejegyzésére nem kell pazarolni a drága pergament. Még kevesebbet tudunk a mindennapok zenéjéről, hiszen itt még oklevelek, krónikák tanúságára sem számíthatunk. Ismét a népzene jön segítségünkre. Alapos stíluselemzéssel, a szövegek, szokások tanulmányozásával, összehasonlító zenei anyagok bevonásával nem reménytelen megtalálni a 20. századi gyűjtésekben azokat a dallamokat vagy inkább dallamfajtákat, melyek valószínűleg a korai középkor hagyatékai. Ilyenek például a Szent Iván-éjszakai énekciklus egyes darabjai (pl. "Jelenti magát"), a regölés népszokásának keresztény elemei, az a lakodalmi hajnalköszöntő, melynek Kodály 12. századi spanyol párhuzamát találta meg ("Ne aludj el, két szememnek világa"), vagy az a moldvai lakodalmi ének és az a gyermekjátékdal, melyeknek közeli rokonai hallhatók a 12. századi francia Dániel-játékban ("Hegyen-völgyön járogatok vala", illetve: "Kis kacsa fürdik").
A verses Szent István-zsolozsma 12. századi feljegyzése
Csörgődobos kentaur alakja egy bronz kézmosókannáról (Kassa környékéről, 12. század)
D. L.
