Balett a Nemzet Színházban, s a monarchiabeli Magyar Királyi Operaházban
Balett a Nemzet Színházban, s a monarchiabeli Magyar Királyi Operaházban
A balett műveléséhez szakember vezette együttes, iskola és művek egyidejűleg szükségesek. Az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színházban ebből szinte minden hiányzott. Csak Campilli Frigyes olasz koreográfus-balettmester 1847. évi szerződtetésével kezdődött el a táncosok szerény mértékű kiképzése, de felkészült együttesről még nem lehetett beszélni. Viszonylag eredményesebb volt Campilli koreográfusi működése, lemásolta a nyugat-európai romantika fő műveit, és azokat leegyszerűsített formában vitte színre, a nagyobb feladatokra külföldről hozott szólistákat.
A kiegyezés utáni Budapest minden vonatkozásban igyekezett elérni a császárváros színvonalát, sőt a példa követése mellett, az ezredforduló közelében már némi versengésre is sor került. Ennek a nívóját a személyi és tárgyi feltételek határozták meg, az operaházi balett esetében a koreográfus-balettmester tehetsége, valamint az együttes összetétele és felkészültsége. Az Operaház 1884. évi megnyitásakor például a társulatnak, több magántáncosnő mellett, hatvan női kartáncosa, de mindössze egyetlen férfi táncosa volt. Az elkövetkező negyedszázad éppen ezért nem volt valami eredményes.
Ebben az időszakban a balett vezetése – akárcsak más európai fővárosban – Budapesten is olasz mesterek kezében volt. Egymást követően három balettmester töltött itt több esztendőt. Közülük a magyarrá lett Mazzantini Lajos – a 90-es évek elején – a millennium előtti hazafias légkörben három magyar témájú és zenei összeállítású egész estét betöltő produkciót vitt színre: Csárdás, Viora és Dárius kincse.
A századforduló idején a szentpétervári cári balettegyüttes vendégjátéka pezsdítette meg az operaházi balettéletet. 1899-ben, majd 1901 tavaszán léptek fel Budapesten, vezető szólistákkal és mintegy harminc kartáncossal. Petipa alkotta kisebb művek és műrészletek előadásával bizonyították, hogy létezik értékes koreográfia és magas színvonalú előadásmód, virágzik a virtuóz balett-technika, és vannak nagyszerű férfi táncosok is. Végre, ennek az élménynek a nyomán került sor arra, hogy az Operaház igazgatósága 1902-ben szerződtette Bécsből Nikola Guerrát, a kiváló olasz balettmestert, és vele együtt Brada Edét, a nagyszerű magántáncost. Az új olasz balettmester tizenkét esztendei ittléte alatt nemcsak megreformálta az Operaház balettkarát, hanem meghonosította a klasszikus tánc több évszázados olasz iskoláját, és néhány jeles férfi táncos kiképzésével a koreográfia fejlődését is lehetővé tette. Guerra húsz balettet készített, legjobb műveit az ötletesség, a formanyelvi gazdagság, a csoportok szellemes mozgatása, valamint a játék és a tánc összekapcsolása jellemezte. Közülük A törpe gránátos című táncjáték 1934-ig volt műsoron, a Pierette fátyola című pantomimot pedig – Dohnányi zenéjével – 1927-ben is felújították.
Hogy hol tartott a korszerű balettművészet, azt ismét egy külföldi társulat, az akkor már állandóan Nyugat-Európában működő Gyagilev vezette Orosz Balett 1912. évi vendégjátéka mutatta meg. Mihail Fokin változatos, költői és drámai balettjeit olyan táncos csillagok adták elő, mint Vaclav Nizsinszkij, Anna Pavlova, Tamara Karszavina és Adolf Bolm. Fokin, a 20. század nagy balettreformátora, műveiben úgy szabadította fel elmerevedett formáiból a tradicionális táncot, hogy a klasszikus alapokat megőrizte. A tánc virtuóz előadását pedig Enrico Cecchetti, az együttes balettmestere – akivel Guerra együtt tanult Milánóban – tartotta kézben. A hírneves társulat rendkívüli hatását a koreográfia, a dráma és a poézis, a tánc és a színészi játék, a muzsika és a szcenika harmonikus egységével érte el.
Noha a vendégjátékot követő évben a Prometheus című Beethoven-balett bemutatásán, a rendező Hevesi Sándor és a koreográfus Guerra munkájában, észlelhető volt az "oroszok" hatása, a tényleges inspirációra még hosszú ideig kellett várni. A balett műfaja mindenesetre reflektorfénybe került, így kerülhetett sor – két esztendővel Guerra távozása után – Bartók A fából faragott királyfi című balettjének 1917. évi bemutatójára, a szövegíró Balázs Béla aktív közreműködésével. A zseniális muzsika nagy szakmai sikert aratott, a balett azonban – Balázs Béla tanácsköztársaságbeli szereplése miatt – csak a 30-as évek közepén kerülhetett újra színre.
