Balettművészet a két világháború között
Balettművészet a két világháború között
A forradalmak utáni évtizedben eleinte két törekvés uralkodott. A modernnek számító pantomim bemutatók valójában megkerülték a táncos megformálás feladatát (például a Pierette fátyola, A tükör), nem véletlen tehát, hogy némelyiket operarendezők kreálták. Ehhez a felfogáshoz közelítettek – még nem kellő művészi színvonalon – az Operaházban színre kerülő hazai moderntánc-bemutatók is (például az Oberon és Titánia). Egyidejűleg, de mintegy velük vitázva került sor a magyaros-népies témájú és hangvételű darabok bemutatására, mint amilyen a látványos szcenírozással élő, s a megfakult műtáncok anyagára építő Mályvácska királykisasszony és az Árgirus királyfi. Ezek jelentették volna a hagyományos balettstílus folytatását, ámde ezek a produkciók már korszerűtlennek minősültek, és a stagnálás képét mutatták. Az egyetemes érvényű baletthagyomány változatlanul hiányzott az Operaház repertoárjából.
A stagnáló állapotból lassú, de igényes kimozdulás 1926-tól először a balettzenében észlelhető. A színpadon a pozitív változást csak az orosz Gyagilev Együttes 1927. évi újabb vendégjátéka segítette elő. Minden tekintetben igen változatos műsorukból nálunk a néptáncos ihletésű karakterbalettek arattak átütő sikert. A következő esztendőben ennek nyomán kerülhetett sor a Gyagilev-repertoárból A háromszögletű kalap bemutatására. Ez a mű nemcsak a követendő irányt jelezte, hanem az egyik főszerepében fellépő fiatal magyar táncos – Harangozó Gyula – bemutatkozásával új szakasz kezdődött a balett hazai előadó-művészetében.
1931-től sikerült néhány esztendőre vezetőnek, majd visszatérő vendégnek szerződtetni Jan Cieplinski lengyel koreográfus-balettmestert, aki előzőleg a Gyagilev (és a Pavlova) együttes táncosa volt. Ő részint magyar zenéjű, témájú és műtánc jellegű táncjátékokat vitt színre. Ezek közül a Liszt Ferenc rapszódiáira készített Magyar ábrándok emelkedett ki, ebben az alkotót a Gyöngyösbokréta eredeti néptáncai is megihlették. Részint kísérletező jellegű darabokat ülletett át az "orosz együttes" repertoárjából. Közülük a József legenda és a Játékdoboz előadása emelkedett ki. Hasonló stílusban, bábjátékként vitte színre A fából faragott királyfit.
Az igen muzikális és a koreográfiában leleményes Cieplinski 1943-48 között ismét dolgozott Budapesten. Ebben az időszakában készült darabjai közül – a spanyol táncra épült – Ravel Bolero című balett vált a legnépszerűbbé, és kapott tartós helyet a repertoárban.
A 30-as évek közepén, majd 1942-ben egy külföldön tevékenykedő neves magyar koreográfus, Milloss Aurél tanította be vendégként néhány művét. Elsősorban a Petruska és a – Galántai táncok, valamint a Marosszéki táncok című Kodály-szvittekre készült – Kuruc mese érdemel említést. Új koreográfiát alkotott Beethoven muzsikájára, Prometheus teremtményei címmel. Milloss műveiben a klasszikus és a modern tánc, valamint a néptánc egyaránt szerepet kapott.
A hazai táncművészet történetében Cieplinski és Milloss tevékenysége fontos epizódnak minősíthető.
Jelentős változást hozott – 1936 és 1945 között – Harangozó Gyula koreográfus és Nádasi Ferenc balettmester egymással összefonódó működése. Essék szó elsőként a balettmester munkájáról. Nádasi Ferenc – az olasz és orosz iskola neveltje – már az 1910-es években az Operaház virtuóz magántáncosa. A 20-as évek elejétől külföldön koncertezik, és csak 1936-ban tér végleg haza. Akkor azonban búcsút vesz a színpadtól és minden energiáját a tanításnak szenteli. 1937-től negyed évszázadon át az Operaházban, saját balettiskolájában, majd később az Állami Balettintézetben kitűnő szólisták több nemzedékét képezi ki. Egyéni módszerét nemzetközi tapasztalatok birtokában munkálta ki, de figyelembe vette a magyar táncosok fizikai és szellemi alkatát is. A Nádasi-tanítványok segítségével Harangozó Gyula 1936-1941-ig jobbnál jobb, főként karakterbalettek sorát vitte színre, s általuk sajátos színezetű nemzeti műsorréteget teremtett meg. Először a Csárdajelenettel aratott nagy sikert. Ez a darab szinte magában sűrítette Harangozó alkotói erényeit és sajátosságait: éles szemű megfigyelés és egészséges humorérzék, a jellemábrázolás és karikírozás készsége, s ezek találkozása az eleve mozdulatokban való gondolkodással, a sziporkázó ötletekkel és az életigenlő alkotói mentalitással. Ezeket a jegyeket mutat a többek között – a Polovec táncok a Nílusi legenda, a Rómeó és Júlia, valamint A fából faragott királyfi. Majdnem mindegyik műben helyet kap egy-egy jellegzetes Harangozó-figura, amelynek koreográfiáját átszövi a színészi játék, a változatos ritmikai jelleg, a különböző stílusok biztos megvalósítása. E fél évtizedes periódusban – a koreográfiai és pedagógiai tevékenység eredményeképpen – kirajzolódik a balettegyüttes saját arculata, lendületes, játékkal teli előadó-művészi stílusa, amelyben a balett nyelvezete és technikája elsősorban "alkalmazott szerepet" kap.
A háború előtti másfél évtized magasabb szintre emelte a balettművészetet az Operaházban. A balettzene színvonala, a koreográfia korszerűsége és nemzeti jellege, valamint az előadói munka minősége jelentősen fejlődött, s mindez együtt lehetővé tette a háború utáni többirányú kibontakozást.
Sztravinszkij: Petruska – jelmez 1946-ból
Sztravinszkij: Tűzmadár – díszlet 1966-ból
