A zenei élet állami irányítása
A zenei élet állami irányítása
Ami azonban e két-három évben a szakemberek, tanárok és zenészek eleven kezdeményezésének és hatósági támogatásának látszott, azt 1949 után az ideológiai-politikai kényszer igájába fogták. Kétségtelen, hogy a kultúra, ezen belül a zenekultúra államosítása egyes területeken soha nem képzelt előnyös lehetőségeket kínált. Az olcsó hangverseny- és operajegyek lehetővé tették, hogy a szerény jövedelmű emberek, értelmiségiek és diákok, nyugdíjasok és kispolgárok eddig nem látott tömegben hallgassanak zenét. A komolyzene megbecsülése a hivatalos ideológia részének számított. A zenekarok és a hangversenyrendezés, a zeneiskolák és a zeneműkiadás, a zenészek szervezetei és a zenei ismeretterjesztés – minden az állam kezébe került: az állami (voltaképpen párt) irányítást kellett elfogadniuk, viszont folyamatos működésük anyagi feltételeit is az állam garantálta. A népzene kutatása és ápolása ideológiai színezetű, államilag támogatott tevékenységgé vált. A Népzenekutató Csoport megalakítása, a Magyar Népzene Tára megindulása Bartók és Kodály 40 évvel korábbi tervét váltotta valóra. A zenetudomány anyagilag jól ellátott intézményeket kapott, és soha nem remélt nagy vállalkozásokba foghatott. A zenészek és zeneszerzők szerény, de biztos jövedelmi helyzetben dolgozhattak, a zenetanárok a korábbi, bizonytalan magánoktatás helyett államilag dotált iskolákban fogadhatták a tanulni vágyók hatalmas tömegeit.
Ennek a gondoskodásnak ára azonban kemény diktatúra volt mind személyi, mind szakmai tekintetben. A vezető posztokat a párt megbízható embereivel töltötték be, a zeneszerzés legaprólékosabb stíluskérdéseit is párthatározatok döntötték el, az iskolai énektanításban mind nagyobb helyet foglaltak el a politikai dalok, a nagy zenei intézmények a kulturális bürokrácia hatalma alá kerültek. A nálunk is érvényesített szovjet párthatározatok elzárták a modern zene áramlataitól a hazai zeneszerzőket (egy-két műve kivételével Bartók is a tiltott zeneszerzők listájára került). A burzsoának és kozmopolitának bélyegzett stílusirányzatok helyett egy konzervatív-akadémikus, mérsékelten népies, politikailag programatikus, optimizmust sugárzó és "közérthető" zeneszerzést akartak látni-hallani az állami vezetők, akik egy-egy díszhangversenyen, vagy a magyar zeneéletet áttekintő "plénumokon" megjelenésükkel jelképezték a zene megbecsülését és egyben szigorú ellenőrzését.
Holott a magyar zeneszerzésnek amúgy is megvoltak a maga problémái. Bartók és Kodály már az 1930-as években két lehetséges utat mutatott, s egyelőre kérdés volt, igazi követőkre, vagy epigonokra találnak-e. Olyan ígéretes fiatal zeneszerzők, mint pl. Járdányi Pál, Veress Sándor, Szervánszky Endre, Farkas Ferenc, Viski János már a 40-es évek elején keresték az utat, melyen a nagy tekintélyű mestereket követhetnék, de közben saját, önálló hangjukra is rátalálhatnának... (Néhányan azonban olyan hatások alá kerültek, melyek őket eleve más irányba vitték, így pl. Lajtha Lászlót a francia zenével, Szabó Ferencet a szovjet zeneszerzéssel, Kadosa Pált, Jemnitz Sándort a nyugat-európai stílusokkal való közvetlen érintkezés.)
Sztravinszkij Budapesten vezényel (1962)
