Tánc a faluban
Tánc a faluban
Legrégibb tánctörténeti emlékeink a kör- és füzértáncok és a fegyveres katonatáncok elterjedtségére utalnak. Az előbbiek a középkori Európában szinte mindenűtt léteztek. Amint a néphagyományunkban még élő karikázó mutatja, a női körtáncot énekszóra járták. A 15-17. század – pásztortáncokkal rokon – fegyveres katonatáncát egyes források hajdútáncnak mondják, a törökök elleni csaták után, a győzelmi ünnep részeként járták el. A források a hajdútánc páros változatait is említik. A hajdútáncot nemcsak a parasztság, hanem főúri körök is ismerték. Balassi Bálint, a költő és végvári vitéz, például Pozsonyban, 1572-ben, az udvar előtt juhásztáncot mutatott be.
Az európai reneszánsz hatására születtek páros-ugrós, illetve forgós-forgatós párostáncaink, míg a 18. század második felétől a verbunk és a csárdás fokozatos kialakulása figyelhető meg.
Az elmúlt fél évszázadban összegyűjtött és tudományosan feldolgozott néptánchagyomány történeti rétegeket, tájtípusokat, illetve dialektusokat különböztet meg.
Az ún. régi rétegbe sorolták a pásztortáncokat, botolókat és ügyességi táncokat, az ugrós-legényes, valamint az ugrós-páros és a forgós-forgatós táncokat. Átmeneti formának minősülnek a karikázók és a szertartásos táncok, míg a szóló és csoportos férfiverbunk, illetve a csárdás már a táncfolklór új stíluskörébe tartozik. Mindezek megtalálhatók – tájanként eltérő fejlettségi fokon – az egész magyar nyelvterületen, amely három nagy táncdialektust alkot: a nyugati vagy dunai, a középső vagy tiszai és a keleti, vagy erdélyi.
