„Bolondot játszottak velem / s már halálom is hasztalan.”
„Bolondot játszottak velem /
s már halálom is hasztalan.”
s már halálom is hasztalan.”
József Attila betegsége, a személyiségzavar egyik fajtája (borderline) 1934-től egyre nyilvánvalóbb. A költő a „kívül-belől/leselkedő halál elől” menekülve, barátokba, nőkbe, az irodalomba próbált kapaszkodni. Liberális polgári barátai (Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Hatvany Bertalan) révén publikációs lehetőséghez jutott a Szép Szó szerkesztőjeként. Az analitikusához, Gyömrői Edithez fűződő bonyolult kapcsolatát a gyermeki szeretetigény és a szerelemvágy motiválta. Az élményből született rajongó, könyörgő, verseket közreadó kötetet (Nagyon fáj, 1936) döbbenetes közöny fogadta. József Attila életének utolsó hónapjait a Kozmutza Flóra iránt érzett szerelem szépítette meg. Himmikus vallomásokban (Flóra, Flórának) örökítette meg a fiatal pszichológusnő szépségét, remélve házasságot, az egész életében vágyott boldogságot. Az utolsó időszak önmegszólító (Tudod, hogy nincs bocsánat), létösszegző (Karóval jöttél) versei azonban arról tanúskodnak, hogy a költő lezárultnak tekinti életét, szomorú mérleget vonva személyes létéről, költői pályájáról. 1937 utolsó hónapjait szanatóriumban töltötte, majd, mint gyógyíthatatlan beteget, nővérei balatonszárszói panziójukban gondozták. December 3-án egy meginduló tehervonat kerekei halálra gázolták.
