„Hogy rettenetes, elhiszem de így igaz”
„Hogy rettenetes,
elhiszem de így igaz”
elhiszem de így igaz”
Amikorra saját versei 1920-tól megjelennek a Nyugatban, járatos a legújabb európai költészetben és tájékozott a századelőtől kifejlődő avantgárd mozgalmakban. Első kötete, az 1922-ben megjelent Föld, Erdő, Isten ritka elismerést vált ki: az első világháború, majd az azt követő forradalmi-ellenforradalmi hullámok, a Trianonba torkolló országvesztés kataklizmái közepette, a minden irodalmi jelenséget beárnyékoló Ady-hatás és az avantgárd tetőzésekor olyan klasszikusan kiegyensúlyozott stílusszintézist képviselt, amely ugyanakkor a modern személyiség történelmi, érzelmi és létfilozófiai veszélyeztetettségének átélését is éreztette. Nagy távlatú életmű alapozása volt a kötet, amelyhez az érett költő sorsfordító pillanataiban mindig is visszafordulhatott.
Először a Te meg a világ (1932) idején, amikor a megelőző kötetek (Kalibán, 1923, Fény, fény, fény, 1925, A Sátán Műremekei, 1926) expresszionista társadalombíráló és szertelen önmegvalósító versei (például a kötetek címadó darabjai vagy a Klió, az Újsághírben a végtelen, az Óda a genovai kikötőhöz, a Grand Hotel Miramonti, a Mérget, revolvert, a Negyedóra Isten és a Hivatal közt, majd az 1928-ban írott Vezér) után Stirner szélsőséges individualista filozófiájától visszaigazoltan a személyiség szabadságharcának kemény próbáját méri magára. Sokak megítélése szerint ez a kötet jelenti – József Attila Eszmélet körüli verseivel egyetemben – a század magyar lírájának egyik csúcsteljesítményét. A kötet világa olyan konok és következetes költői megszólalás, amely állandó igazságra törekvésével éppen az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; a költői pálya beteljesítése ellenére azt tudatosítja, hogy az ember nem érhet el semmilyen teljességet; a hit szolgálatában álló kálvinista papi nemzedékek neveltjében éppen e kötet során bicsaklik meg a hit: Istenhez vágyódását a tények rideg tisztelete utasíttatja vissza minduntalan.
Szabó Lőrinc 1936-ban a Kisfaludy Társaságban székfoglaló előadást tart
Majd ezt követően mintha mindennek ellentétét is végiggondolná: a Különbéke (1936), de méginkább a Harc az ünnepért (1938) és a személyes életrajzát követő, az emberi életről fogalmazott eszmélkedés, a Tücsökzene (1947) verseiben; amikor pedig a napi újságírói majd fordítói robotban példás lelkiismeretességgel fenntartott (két gyermeket, versei hőseit, Kisklárát és Lócit neveli) családi életét ellenpontozó, huszonöt éven át tartó szerelem hősnője 1950-ben öngyilkos lesz, egy szonettciklusban (A huszonhatodik év, 1950-1956, megjelent 1957-ben) néz szembe az elmúlás és maradandóság kérdéseivel. Ez a kötet és a nyolc évi kényszerű hallgatásra ítélt költő 1956-os Válogatott versei olyan művekkel mint a Földvári mólón, A forzicia éneke, a Ficseri-füsti vagy a Mozart hallgatása közben az életpálya további kiteljesedését ígérték. A váratlanul rácsapó kór ennek a nagyívű megújulásnak lehetőségét szakasztotta meg 1957. október 3-án.
Olyan reménytelenül létrejött alkotások ez évtizedek versei, amelyek az egy Igazság széthullásának tudatában az Egyes igazságának védelmét mégis magukba foglalják, felmutatva „az Egy álmai”-t; ezáltal a költői alkotást, mint az önmegvalósítás még lehetséges esélyét jelentik a világháborúk és személyes tragédiák hatására a történelmi-szociológiai célját veszítő ember számára; mindebből következően a hitetlenség rideg mélypontján mintha a költészet sajátos megváltást is sugallana: „két kezével egyszerre tart az isten / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” A versek megoldásokat ugyan nem adnak, de elszánt kérdéseket fogalmaznak és a felelet hiányától szenvedő keresésre késztetnek.
Szabó Lőrinc az Est-lapok szerkesztőségében
