A lírai közlésforma és a lírai műfajok
A lírai közlésforma és a lírai műfajok
A líra egy ógörög pengetős hangszertől kapta a nevét, minthogy legősibb – és mindmáig legtisztább, legegyszerűbb – megjelenési formája a dal. Igaz, hogy a költészetre főként a lírai közlésforma, valamint a verses szövegforma jellemző, ez azonban nem mindig volt így, és ma sem kizárólagosan érvényes. Az irodalomtörténet korábbi évszázadaiban a mainál gyakoribb volt az epikai, drámai és gondolati költészet. A prózában írott költeményt viszont éppen az újabb, modern költői irányzatok kedvelik.
A lírai közlésforma lényege a művészi önfeltárás, önkifejezés szándéka. A lírai mű középpontjában – kimondottan vagy kimondatlanul – a szerző személye áll: a lírai „én”. Ez az egyes szám első személyű „valaki” azonban sohasem azonos teljesen a szerzővel mint magánszeméllyel, sőt, elképzelt, kitalált („fiktív”) személy is lehet (szereplíra).
A lírai közlés tartalma az „én” belső életével kapcsolatos. A lírai mű belső, szubjektív folyamatként tárja fel az egyén életének eseményeit, az „én” lelkiállapotának, gondolatvilágának változásait.
A közlés címzettje az elképzelt hallgató vagy olvasó, akit a szerző néha – többnyire tegező formában – meg is szólít. A megszólított lehet valóságos vagy kitalált személy, lehet egy valaki vagy egy meghatározott közösség (például a nemzet), lehet Isten (vallásos líra) vagy akár maga a költő, a lírai „én” (önmegszólító líra).
A lírai közlésforma szoros kapcsolatban áll a költészettel. A lírai mű viszonylag rövid terjedelmű, általában nincs elmondható cselekménye. Szövegformájában leginkább verses, de lírai jellegű lehet a prózaköltemény is. A költői kifejezésmód lényege, a művészi többletjelentés gazdagsága legerősebben a lírai művekben érvényesül.
A lírai „én” általában úgy szólal meg, mintha éppen abban a pillanatban, a közlés feltételezett jelen idejében lenne mondanivalója. Ehhez az elképzelt pillanathoz néha elképzelt körülmények is tartoznak (közléshelyzet).
A lírai közlésforma korszakonként eltérő módon és mértékben játszott szerepet a szépirodalmi műfajok kialakításában. Néhány ismert, külön névvel illetett lírai műfaj (dal, epigramma, elégia, rapszódia, óda, himnusz) már a klasszikus ókorban létrejött, bár az irodalmi gondolkodás ezeket sokáig csak a drámai előadáshoz tartozó járulékos formáknak tekintette (kardalköltészet).
A lírai költészetnek azok a korok és irányzatok kedveztek igazán, amelyek nagyobb teret engedtek az érzelmi kitárulkozásnak, a személyes önkifejezésnek. Az európai költészet történetében ilyen volt a késői középkor, a reneszánsz, a nemzeti romantika és klasszicizmus, az impresszionizmus, a szimbolizmus, a szürrealizmus és az expresszionizmus. Későbbi korok költészetében gyakran bukkannak fel korábbi eredetű, tudatosan felidézett műfajok (pl. klasszicista epigrammák, romantikus ódák, szürrealista vagy expresszionista dalok).
A lírai közlésforma a magyar költészet évszázadai során csaknem mindig kiemelkedő szerepet játszott, magas művészi szinten érvényesült. A vallásos himnuszok már a középkorban megszólaltak magyarul is. A klasszikus lírai műfajok Janus Pannonius latin nyelvű költészetében jelentek meg. Irodalmunk minden korszakában született európai rangú költői életmű: többek között a reneszánsz Balassi Bálinté, a klasszicista Berzsenyi Dánielé, a rokokó és népies vonásokat is felvillantó Csokonai Vitéz Mihályé, a romantikus Vörösmarty Mihályé, a népies – romantikus Petőfi Sándoré, a népies – nemzeti klasszicista Arany Jánosé (aki a legszebb magyar balladákat írta), a szimbolista – szecessziós Ady Endréé, a modern költőként tudatosan klasszicizáló Babits Mihályé, az avantgárd irányzatoktól is megérintett József Attiláé, Kassák Lajosé, Radnóti Miklósé s végül a századunk költői kavalkádjában is egyéni hangon megszólaló Weöres Sándoré, Nagy Lászlóé, Pilinszky Jánosé.
