A közművelődési könyvtár
A közművelődési könyvtár
A felvilágosodás és a reformkor hatására több mozgalom tűzte ki céljául nyilvános közkönyvtárak létrehozását. Ezt a szerepet kezdetben a különféle összetételű kaszinók gyűjteményei és a falusi, városi olvasókörök töltötték be. A 19. század folyamán folytonos könyvtári munkát és fejlődést, szélesebb körű közművelődési ismeretterjesztést szinte csak az egyházi iskolákban, különösen pedig a protestáns oktatási intézményekben figyelhetünk meg.
1902-ben a Fővárosi Közgyűlés úgy határozott, hogy a tulajdonában levő két könyvtárat egyesíti Fővárosi Könyvtár néven, s gyűjtőköréül a közigazgatási és várostörténeti műveket jelölte meg. Szabó Ervint (1877-1918) nevezték ki első vezetőjéül, aki hamarosan befejezte a két állomány egyesítését, s a gyűjtőkört kibővítette a társadalomtudományokkal. Szervezeti és működési példaként az angolszász public library (közkönyvtár) elvét igyekezett meghonosítani: tudományos művek mellett ismeretterjesztő és szórakoztató anyagot is elhelyezett a szabadpolcos rendszerben; a központi állományt kiegészítve, hálózatként fiókkönyvtárak létesítését tervezte. Nagy hangsúlyt fektetett a gyors és pontos tájékoztatásra, folyószámos raktározási rendet és a tudományok egy bizonyos hierarchiája szerinti tizedes szakrendet alkalmazva. A könyvtár ma első vezetőjének nevét viseli.
Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár
A trianoni béke után az 1.348 tudományos és közművelődési könyvtárból 605 maradt az ország területén. A lakosság többségének életkörülményei rosszabbakká váltak, mint régen, a reálbérek 25%-kal alacsonyabbak lettek a világháború előttinél. A húszas évek közepén fellendülés következett ugyan Klebersberg Kunó gróf, vallás- és közoktatási miniszter kulturális programja nyomán, ám az 1929-től jelentkező világválság, a megélhetési viszonyok rosszabbodása, a művelődésre fordítható pénzek nagymértékű fogyásával járt. Súlyosbította a helyzetet az újabb világháború – Budapest ostroma idején például nagy könyvtáraink anyagai pincékben, óvóhelyeken, barlangokban voltak. Még nagyobb rombolás érte 1945 után a gyűjteményeket, főleg az egyházi és a magánkönyvtárakat. Pótolhatatlan értékek tűntek a semmibe: egy valamirevaló könyvtárat generációk építhetnek fel – míg szétverni elég egy nap, egy hét. Az ideológiai eredetű akciók kitervelőinek és végrehajtóinak ténykedése a magyar könyvtárügy szégyenfoltja.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épülete
Az új hatalom természetesen a kultúra e területén is kijelölte a prioritásokat: a szakszervezeti és a területi (lakó- és munkahelyi) könyvtárak fejlesztése lett a cél. Az első népkönyvtárat 1949-ben, a kétezrediket 1951-ben, a háromezrediket 1952-ben adták át. E hajszolt ütem miatt a minőség háttérbe szorult a mennyiség mögött, túltengett állományukban a politikai irodalom. Ebben a legnagyobb baj nem az volt, hogy az emberek elidegenedtek Sztálintól és Rákositól mint szerzőktől, hiszen, más okok miatt, ettől függetlenül is elidegenedtek már ekkorra tőlük, hanem az, hogy magától az olvasástól fordultak el.
