A sokműfajú szerző
A sokműfajú szerző
Babits 1901-től folyamatosan kísérletezett a drámai műnemmel (ezzel kevesebb sikerrel) és a prózával is. Novellákat írt, ezek jó részét a Nyugat közölte, 1913-ban közreadta világirodalmi és lélektani olvasmányainak és fogarasi tartózkodásának helyszín-emlékeit mozgósító regényét, A gólyakalifát 1916-tól dolgozott a Kártyavár c. regényén. 1919 júniusában, az aktuális politikától elhúzódva, a szilárd kontúrú 19. század végének történéseihez visszanyúlva írta meg regényét, a Timár Virgil fiát. Ezek a művek – a személyiség megoszlásra építő fantasztikus regény, a realista hagyományokat követő, a detektívregény eszköztárát is felvonultató társadalmi szatíra, a lélektani regény, továbbá az 1933-ban elkészült utópisztikus regénye, az Elza pilóta – leginkább azonban az angol, francia, német és orosz kortárs irodalomban variációiban kedveltté vált családregény (generációs regény, nemzedékregény) műfajába tartozó Halálfiai jelzi, Babitsot intenzíven foglalkoztatta a regényforma lehetőségrendszere is.
Eközben, azaz pályája legelejétől – görög, római, német, francia, angol, olasz költők és prózaírók műveinek fordítása mellett – Babits teoretikusan is foglalkozott az irodalom problémáival. Esszéiben és tanulmányaiban felmérte a magyar irodalom előtörténetét (Balassa, Petőfi és Arany), értelmezte a kortárs törekvéseket (Futurizmus, Ady, Ma, holnap, irodalom, Új klasszicizmus felé), fiatalkori érdeklődését őrizve írt filozófiai traktátusokat (Bergson filozófiája, Ágoston, Kant és az örök béke), állást foglalt az irodalompolitikai vitákban (A kettészakadt irodalom), 1920 után, főleg életének utolsó évtizedében, felemelte szavát a közgondolkodást foglalkoztató társadalmi ügyekben (Elfogy a magyarság?, Nemzet és Európa, Tömeg és nemzet). Ezekben az írásokban – mindenekelőtt pedig az 1936-ban megjelent könyvében, Az európai irodalom történetében – érintette a műalkotás elméleti kérdéseit, a mű és a valóság viszonyát, az irodalom történetiségét, a műfajok problémáit. Megállapításai sok esetben fontos adalékokat jelentenek a babitsi életmű szempontjából is. A regénytörténetre vonatkozó summázata például (azaz a megjegyzése arról, miszerint a 20. században ezek a művek „saját esztétikájukat és kritikájukat is tartalmazzák”) mindenképpen önminősítés.
Az utolsó években, az 1941-ben bekövetkezett halála előtti periódusban, a rosszindulatú felső légúti rákkal küszködve, gégemetszést követő rádium- és röntgenbesugárzás közepette, „a halál pitvarában”, a második világháború előtt és első időszakában sokszorosan újraélte személyes sorsát, hazája és földrésze 20. századi tragédiáit. Tudta, amint az 1938-as Madridi levél c. tanulmányában olvasható, hogy egész Európa „kiszakadt... a kultúra életbiztosságából, s belezuhant a halál, az erőszak, a mindennapi veszélyek, a végletes modern barbárság viharos légkörébe”. De azt is pontosan tudta, írta ugyanitt, „hogy a szépség életszükséglet lesz, mihelyt valaki megismerte és megtöltötte vele életét...”.
Babits Mihály hátrahagyott verseit Illyés Gyula rendezte sajtó alá
1931 szilveszterén Németh Lászlóék lakásán készült felvételen a felső sorban a házigazda mellett Illyés Gyula, Babits Mihály, Farkas Zoltánné, az alsó sorban Németh Lászlóné, Török Sophie és Erdélyi József ül
