Füst Milán (1888–1967)
Füst Milán (1888–1967)
Az első Nyugat-nemzedék különös, egyedülálló tagja Füst Milán. Életrajza látszólag eseménytelen: nehéz fiatalkora volt, küszködő édesanyja nevelte. Jogtudományi doktorátust szerzett, több évig kereskedelmi középiskolában tanított. 1919 után nyugdíjazták. Tanítványát, Helfer Erzsébetet vette feleségül, s ő segítette anyagilag és szellemileg munkájában. 1945 után tíz évig a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán tartott nagyon látogatott esztétikai előadásokat. 1955 után mozgásképtelen lett, s leginkább a Szemlőhegyen lévő lakásában fogadta híveit, tanítványait.
Füst Milán
Annál gazdagabb, viharosabb belső életrajza. Első verseskötetében (Változtatnod nem lehet, 1914) már megüti sajátos hangját. Szélesen hömpölygő szabadverseket ír, de ritmusuk mögött klasszikus minták rejtőznek; nyelve, formái, képkincse a Bibliától, az antik tragédiáktól, Shakespeare-től és Berzsenyi Dánieltől ihletettek. Bennük fájdalom, szomorúság, magány és elhagyatottság kap hangot, s már igen korán az öregség és a halál félelme. „Objektív szomorúság” – írta róla Karinthy, s mások sajátos hősiességét, helytállását említik. Legfeltűnőbb sajátja a versek díszletezése; a lírai én bennük gyakran egy-egy mitikus vagy középkori hős – szent, főpap, látnok, próféta – és elmúlt vagy soha-nem-volt korok festői, apró részletei keretezik alakját. A pontosan leírt részletek groteszk volta és a nagy érzelmek fensége közti ellentét feszíti e műveket, amelyek mintegy liturgikus szövegek, kórusok, a zsoltárok vagy sirató énekek patetikusan fájdalmas hangvételével. Mindevvel az európai irodalom nagy mítoszteremtő költőihez hasonlít.
Ritkán ír a húszas években, alkotói válsága után a harmincas évektől ismét megszólal, és hangja talán még komorabb, a félelem még borzongatóbb. Kései verseiben pedig a magyar irodalomban páratlan erővel szólal meg az időskor, a közelgő halál keserve (Öregség). Füst Milán költészete az utána következő nemzedékekre nagy hatást gyakorolt, a fiatal Illyés Gyula kibontakozása elképzelhetetlen nélküle, Radnóti Miklós, Weöres Sándor is sokat köszönhet neki.
Már a tízes évektől ír prózát is, első kisregénye a Nevetők (1920), majd az Ádvent (1920). Ez utóbbi a szorongás, a félelem, a mindenütt jelenlevő terror borzongató rajza. Kisregények és hosszú novellák sorában a magyar lélektani próza egyik sajátos válfaját teremti meg. Legnevezetesebb prózai műve A feleségem története (1942), a mindent tönkretevő féltékenység nagy erejű rajza, mögötte azonban a végletesen magányos ember vergődése, az emberi viszonylatok kisszerűsége sejlik fel. Prózai műveiben is a részletek és kis történetek, sőt anekdoták kedvelése és a mögöttük ásító rémület, magány feszültsége a jellemző.
Nagy erejű drámái (Boldogtalanok, Catullus, IV. Henrik) aránylag későn, a hatvanas évektől kerültek színpadra. Egyetemi előadásainak sajátos esztétikai műben való összefoglalása a Látomás és indulat a művészetben (1948) c. munkája, az írói alkotás lélektanára, a művek belső szerkezetére a nagy művész szenvedélyével, belső látásával vet világot, Tolsztoj és Shakespeare, két fő eszménye műveinek boncolgatásával egyúttal önmagát is elemzi.
Füst Milán kora fiatalsága óta vezetett naplót; ezeknek a gondosan vezetett vallomásnak egy része Budapest ostromakor megsemmisült. De a napló részletei s a belőle készült elmélkedések, gondolatgyűjtemények, emlékezések külön könyvekként jelentek meg, a teljes napló megmaradt része még kiadásra vár.
Füst Milán költészete, drámái, esszéi, regényei a nyolcvanas-kilencvenes években kezdtek ismét széles körű érdeklődést kelteni, s ekkortól a nagy Nyugat-hagyomány egyik legélőbb szerzőjének számít.
Füst Milán könyvét, A feleségem történetét 14 nyelvre lefordították
