Négyévenként támad
Négyévenként támad
A hazai vetések, lucerna- és lóheretáblák első számú közellensége, amely méltán érdemelte ki a kártékony jelzőt, egy apró, szürke bundás állatka, rövid farokkal, okosan csillogó fekete szemekkel, hivatalos és közismert nevén a mezei pocok. Nemcsak Magyarországon, de csaknem egész Európában számon tartják, külön intézetek, kutatók foglalkoznak vele és igyekeznek megtalálni a megfelelő védekezésmódokat, egyelőre kevés sikerrel. A mezei pocok „frontális támadásai” különösen a 3–4 évenként jelentkező túlszaporodások, gradációk idején a szak- és napilapok kedvelt témái, és a hivatalosan becsült sokmilliós kárértékek önmagukért beszélnek.
Nem tudom, hogy az olvasók közül hányan láttak már eleven mezei pockot, gyanítom, nem sokan. Ha mégis akadnak ilyenek, úgy nyilván igazat adnak nekem abban, hogy ez a zömök állatka alapjában véve nagyon bájos jelenség. Jól emlékszem, még gyerekkoromban, talán ha tízéves lehettem, milyen gyakran hasaltam a fű között sötétlő kis kerek nyílás előtt, és dermedt mozdulatlansággal vártam arra, hogy lakója végre megjelenjen. Persze csak ott, ahol előzőleg besurranni láttam. Rendszerint csupán néhány perc telt el feszült várakozással, aztán a sötétből egyszerre csak előbukkant egy szimatoló orrocska. Eleinte inkább érezni lehetett, mint látni, aztán a pocok feje lassan kibontakozott a homályból, és kibukkant a napvilágra. Hosszú bajuszszálai izgatottan remegtek, orrocskája fürkészve szimatolta a levegőt. Természetesen nyomban meglátott, és merően nézett rám, de hogy nem mozdultam, nem szaladt vissza a föld alá. Láthatóan gyanakodott, nem tudta eldönteni, vajon itt volt-e ez a nagy furcsa valami korábban is, vagy sem. Végül megnyugodott, teljesen kibújt a lyukból, és mosakodni kezdett. Kevés bájosabb látvány van ennél! Miután befejezte a szépítkezést, még egyszer gyanakodva rám pillantott, aztán sarkon perdült, és mint valami szürke kis villám suhant tova a fűszálak között rágott keskeny ösvényen, amely egy szomszédos föld alatti bejáróhoz vezetett. Mindezt csak azért meséltem el, hogy bebizonyítsam, az apró emlősök megfigyelése bizonyos körülmények között egyszerű, mondhatnám, primitív módon is lehetséges, emellett rendkívül szórakoztató is.
Mindezek után a mezei pocok a házi egérnél nagyobb, zömök, felül szürkésbarna, a hasoldalán világosabb fehéresszürke, rövidfarkú rágcsáló. Testhossza 8–12 cm, farokhossza 3–4,5 cm, súlya 20–50 gramm. Európa nagy részén, Közép-Ázsiában, keleten Mandzsúriáig él. Európában hiányzik Skandináviából, a Brit-szigetekről és az Ibériai-félsziget legnagyobb részéről, ezeken a helyeken más pocokfajok, például a Dunántúlon nálunk is honos csalitjáró pocok helyettesítik. Hazánkban nagyon gyakori, sőt valószínűleg a leggyakoribb emlősállat. Réteken, legelőkön, vasúti töltéseken, árokpartokon, de mindenekelőtt az agrárbiotópokban mindenütt megtaláljuk. Sűrűsége a Kelet-Európában még meglévő szűzföldeken összehasonlíthatatlanul kisebb, mint Közép-Európa szántóföldjein. Nem is csoda, hiszen, igaz, akaratlanul, de szinte tálcán kínáljuk neki a válogatottnál válogatottabb csemegéket, a betakarítással elhullatott magok özönétől a zöldellő téli vetéseken át a lucernatarlókig és a gyakran télire is kint maradó takarmányrépáig.
