Vörös bundás ragadozó
Vörös bundás ragadozó
Hosszú, hegyes orrával, vörös (rókavörös) bundájával és hosszú, lompos farkával közismert ragadozó. Fülei hegyesek, hátulsó oldaluk fekete, ugyanilyen színű a lábak elülső oldala is. Torka fehéres, melle és hasoldala szürkésfehér vagy vörhenyesfehér. A farok vége rendszerint fehéres. Ami a méreteit illeti, testhossza 50–90 cm, súlya 4–10 kg.
Az egerésző róka a legszórakoztatóbb látványok egyike
A róka egész Európában előfordul, és minden élőhelyen megtalálható a tengerparttól egészen a hegyekig, ahol körülbelül 4500 méterig hatol. Rendkívül alkalmazkodóképes, a számára kedvező vagy kedvezőtlen környezeti változásokra nyomban reagál. Elsősorban a szürkületi órákban és éjszaka jár táplálék után, de csendes, nyugodt környéken gyakran nappal is látni. Szaglása és hallása egészen kiváló, de jó a látása is. Ami viszont mozdulatlan és egy helyben áll, azt gyakran „elnézi”. Régi vadászmondás, hogy a róka előbb veszi észre a mozduló egeret, mint a mozdulatlan templomtornyot, és ha ez így természetesen erős túlzás is, valami igazság mégiscsak van benne. Nem egyszer tapasztaltam magam is. Egy alkalommal nyári hajnalon az ócsai turjánon jártam egy barátommal. Csendesen vágtunk át egy nagyobb tisztáson, amikor távolabb egerésző rókát vettünk észre. Teljesen nyíltan, de mozdulatlanul álltunk egymás mellett, szemünkön a távcsővel. Amikor cincogni kezdtem, a rókába mintha villám vágott volna, megperdült, majd zsinóregyenesen elindult felénk. Tökéletesen állapította meg a helyet, ahonnét a cincogást hallotta. Időnként megállt, ránk bámult, aztán jött tovább. Jó sörétlövésen belül volt már, amikor mégis gyanakodni kezdett. Hosszasan állt, láthatóan töprengett, aztán lesunyta magát, és visszafelé szaladt a magas fűben. Vörös farka néha megvillant, aztán a karcsú ragadozó beleveszett a turján végtelenjébe.
A róka maga ásta föld alatti üregben lakik. A rókavár az odalent vezető járatok hálózata, lakórészsszel és több vészkijárattal. A lakott rókavárat gyakran a bejárat előtt heverő táplálékmaradványok és a felettük dongó legyek árulják el. A kotorék gyakran sziklák alatt vagy fák gyökerei között nyílik. Megtaláljuk a mezőkön lévő kis erdőfoltokban éppen úgy, mint a dimbes-dombos mezsgyék bokrai között, a folyókat kísérő ártéri erdőkben, a középhegységekben, néha az alföldi tanyák és falvak közelében. A rókák a nyári időszakban gyakran kiköltöznek a mezőre, és a gabonatáblák mélyén húzzák meg magukat. Néha egyszerű üreget is készítenek, de ezt a „nyaralót” nyomban otthagyják, amint az aratás megkezdődik.
Gyakran vertem fel rókát a mezőkön lévő mezsgyefoltok apró bokrai közül, télen néha farakások, rőzsekupacok alatt rejtőzik. Havas időben járva mindig megtaláljuk a róka nyomait. Az ügető állat csapája egyenes, zsinórszerű nyomsor, ha lépésben jár, zegzugos. Az egyes nyomok kisebb kutyára emlékeztetnek, de hosszúkásabbak, a karmok hegyes lenyomata jól látszik.
Legendák keringenek a róka ravaszságáról, pedig ész dolgában egyáltalán nem emelkedik a többi állat fölé. Az viszont kétségtelen, hogy különösen az öregebb példányok, jól hasznosítják korábbi tapasztalataikat, de nagyszerű érzékszerveik is segítik őket abban, hogy a reménytelennek látszó helyzetekből is kivágják magukat.
