Kagylók és csigák
Kagylók és csigák
Fontos édesvízi kagylóink: a) a festőkagyló, b) a folyamkagyló és c) a tompa folyamkagyló, továbbá d) a nagy és e) a lapos tavikagyló
Közönséges fiallócsiga, Magyar fiallócsiga
A kagylók (Lamellibranchiata) nálunk nincsenek különösebben fajgazdagon képviselve. Tengeri eredetű és rokonságú (egyenlőtlenfogúak – Heterodonta) a vízi járművekkel behurcolt vándorkagyló (Dreissena polymorpha). Teknői háromszögletűek, éles pereműek; belelépve kellemetlen sérülést okozhatnak. Az állat az aljzathoz erős byssusfonalakkal rögzül, ezért könnyen széthurcolják. Nálunk különösen a Balatonban vált nagyon gyakorivá. Egyik közeli rokona, a Congeria ungulacaprae a pannon beltenger kiédesedő vizében volt nagyon gyakori. Megkövesült héjainak jellegzetes alakú, lecsiszolt búbját ma a Balaton vidékén „kecskeköröm” néven ismerik.
A hazai kagylók túlnyomó többsége a lemezkopoltyúsok (Unionidea) közé tartozik. A gömbölyű teknőjű, 1 cm-nél kisebb méretű borsókagylók (Pisidium) a dús növényzetű állóvizekben élnek. Fajaik nehezen különböztethetők meg. A nagyobb méretű fajok közül álló- és lassan folyó vizeinkben elterjedtek az erős, vaskos héjú Unio-fajok. Hosszúkás teknőjű, erősen kiemelkedő búbbal a festőkagyló (Unio pictorum); zömökebb teknőjű folyamkagyló és a tompa folyamkagyló (U. tumidus, U. crassus). Megkülönböztetésük nem egyszerű, mert teknőjük alakja előfordulási helyük szerint változékony. Nálunk nem fordul elő; Nyugat- és Észak-Európa mészszegény folyóvizeiben él az édesvízi gyöngykagyló (Margaritifera margaritifera). Igen érzékeny, vízminőségjelző faj. Elterjedési területe legnagyobb részén kipusztulástól fenyegetett. Megmentésére nemzetközi programok szerveződtek.
Jóval nagyobb (több mint 200) a hazai csiga (Gastropoda)-fajok száma. Csak kisebb részük kopoltyús, zömükben ún. tüdős csigák (Pulmonata). Előbbiek egy része tengeri eredetű maradványfaj, mint pl. a Neritida családba tartozó rajzos csigák (Theodoxus). A dunai rajzoscsiga (Theodoxus danubialis) a Dunában és több mellékfolyójában él. Kb. 1 cm-es házát sűrűn lefutó, indigószínű zegzugos rajzolatok díszítik. Szintén nagyobb folyóink lakója a bödöncsiga (Th. transversalis), amelynek házán 3-4 sötétebb hosszanti sáv látható. Hévforráslakó a fekete rajzoscsiga (Th. praevostianus), amely Tata környékén és a Bükkalján fordul elő. Harmadidőszaki maradványfaj, védett. A kopoltyús csigák legnagyobb fajszámú csoportját az ún. szalagnyelvűek (Mesogastropoda) alkotják. Radulájuk szerkezete alapján több csoportba oszthatók. Külön családba tartoznak az elevenszülő Viviparus fajok. Széles, domború kanyarulatos házú faj a közönséges fiallócsiga (V. contectus), átlagosan nagyobb méretű, laposabb kanyarulatú a magyar fiallócsiga (V. acerosus). Mindkettő álló- és lassan folyó dús növényzetű, gyakran mocsaras vizekben él, főleg síkságon. Szintén alföldi állóvizek lakója a közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata). Inkább a dús növényzetű kisvizekben honos a kis vízicsiga (B. leachi). Ezeknek a csigáknak a házát nyugalmi állapotban egy állandó jellegű, a házzal együtt körkörösen növekvő lemezke, a házfedő (operculum) zárja el.
Más csigafajok élnek forrásainkban és gyorsabb folyású vizeinkben. Közülük egyedül a sapkacsiga (Ancylus fluviatilis) tartozik a tüdőscsigák közé, de ez sem a köpenyüregével lélegzik, hanem járulékos kopoltyúi alakultak ki. Háza egyszerű, csúcsa sapkára emlékeztető alakú. A legtöbb forrás- és pataklakó faj viszont valódi kopoltyús csiga. A szalagnyelvűek egyik fontos családja: a forráscsigák (Bythiniidae). Ide tartozik a közönséges forráscsiga (Bythinella austrica), amely vulkanikus hegyvidékeink savanyú alapkőzeten lévő, mészszegény vizű forrásaiban él. A Bükk és az Aggteleki-karszt forrásaiban viszont tömeges a karsztforráscsiga (Sadleriana pannonica), amely harmadidőszaki maradványfaj, rokonai a horvátországi Karszt- és a Dinári-hegységben élnek, szintén mészkőhegységek forrásaiban.
Sajátos jelenség, hogy néhány kopoltyús csiga, pl. a Littorinacea családba tartozó ún. ajtóscsigák képesek voltak alkalmazkodni a szárazföldi életmódhoz. Nevüket onnan kapták, hogy házukat, mint ahogyan ez a vízi életmódú kopoltyús csigáknál is így van, állandó jellegű házfedő („ajtó”, operculum) zárja el, ellentétben a tüdős csigákkal, amelyek inaktív állapotban állandóan újraképződő, ideiglenes jellegű kis mészhártyával (epiphragma) zárják el házukat. Valószínűleg harmadidőszaki maradványjellegű fajok, amelyek jégkorszak alatti fennmaradási területei (ún. refúgiumai) a Kárpát-medence délnyugati, ill. délkeleti, kedvezőbb éghajlatú területein lehettek. Hazánk délnyugati részén: a Dráva-síkon, ill. Tihanyban, nedvesebb erdőkben, ill. források környékén él a nyugati ajtóscsiga (Pomatias elegans). A Bánság, az Erdélyi-szigethegység, a Kőrös-vidék, ill. a Nyírség nedves-lápos erdőinek lakója a keleti ajtóscsiga (P. rivulare); a bátorligeti láp egyik fontos, ritka maradványfaja.
Alföldi vizeink, mocsaraink legtöbb csigája azonban nem kopoltyús, hanem ún. tüdős csiga (Pulmonata), amelyeknél a légzést a köpenyüreg vérerekkel dúsan ellátott fala látja el. Ezek az ún. ülőszemű tüdőscsigák (Basommatophora), amelyeknek egy pár, vissza nem húzható tapogatójuk van, szemük ennek tövében ül. Légköri levegővel lélegzenek, és ilyenkor feljönnek a víz felszínére. Gyakran látható, amint széles talpukkal a víz felszíni hártyájára tapadnak. Egy részük háza erősen lapított, spirális meneteik egy síkban vannak, ezeket nevezzük „tányércsigáknak”. Közülük a legnagyobb faj (3-4 cm) a nagy tányércsiga (Planorbarius corneus), amely főleg alföldi sekély tavakban, nyílt vizű mocsarakban és sík lápokban közönséges. A sötét színű lápi talajokban gyakran tömegesen találjuk az elpusztult nagy tányércsigák héjait. A héj sötétbarna színű, viszonylag vastag, domború, erős növekedési vonalakkal. Hasonló alakú és életmódú, de jóval kisebb (5-6 mm) a pogácsacsiga (Bathymphalus contortus). Házának szájadéka viszonylag kicsiny, háza sok (7-8), szorosan felcsavart kanyarulatból áll. Hasonló méretű és alakú, de csak 5-6 kanyarulatú, nagyobb szájadékú a kis tányércsiga (Anisus spirorbis), amely kisebb sekély tavainkban, mocsarainkban közönséges. Tömeges lehet a szikes vizekben is. Más tányércsigákra jellemző, hogy külső kanyarulatuk pereme éles. Közülük viszonylag nagyobb méretűek (1,5–2,5 cm): a közönséges éles csiga (Planorbis planorbis), amely mocsaras, iszapos állóvizeinkben mindenütt előfordul, és a jóval ritkább tarajos csiga (P. carinatus), amely főleg egyes lassúbb folyású vizeinkben, ill. a Dunában él. Szintén éles peremű, erősen lapított házú, apróbb (1 cm körüli méretű) fajok: a vízi korongcsiga (Anisus septemgyratus) és a lemezcsiga (A. vortex). A többi, jól ismert vízi tüdős csigánknak a háza magas, „tornyos”. Óriási szájadékú a különben közepes nagyságú (1,5–3 cm) „fülcsiga” (Radix)-fajok. Közülük gyakori a nagyszájú pocsolyacsiga (R. peregra), amely álló- és lassan folyó vizeinkben általánosan elterjedt. Csak egészen tiszta vizű, dús növényzetű vizek lakója a fülcsiga (R. auricularia). Hegyes csúcsú házalak jellemző a mocsáricsiga (Lymmaea)-fajokra. Kicsiny méretű (kb. 1 cm) a nedves réteken, mocsarakban gyakori májmételycsiga (L. truncatula), amely a májmétely (Fasciola hepatica) köztesgazdája. Hegyes-tornyos házú, közepes méretű (2–4 cm) faj a karcsú mocsáricsiga (L. palustris), amely álló- és lassan folyó vizek sekély, mocsarak szegélyén síkságon és dombvidékeken egyaránt gyakori. Hozzá hasonló, de tompább csúcsú a mocsaras vizekben nagyon elterjedt pocsolyacsiga (Radix peregra). Legnagyobb méretű (4–6 cm) a nagy mocsárcsiga (L. stagnalis), amely nemcsak az Alföldön, de a domb- és hegyvidék sekélyebb állóvizeiben is nagyon elterjedt.
Sekély állóvizeink gyakori csigái: a nagy tányércsiga és a nagy mocsárcsiga
