Csigák a szárazföldön
Csigák a szárazföldön
Szárazföldi csigáink túlnyomó többsége a nyelesszemű tüdős csigákhoz (Stylommatophora) tartozik. Ezeknek két pár visszahúzható tapogatójuk van, szemük a hosszabbik pár csúcsán helyezkedik el. Fajaik többsége nedvességigényes, azonban vannak közöttük olyanok is, amelyek jól alkalmazkodtak a nagy meleg és szárazság elviseléséhez. Ezek azonban a legszárazabb-legmelegebb időszakokban visszavonulnak házukba, és annak szájadékát mészhártyával zárják el. Csigáink zöme erdőlakó, különösen sok fajuk él sziklás erdőkben, szurdokokban. Vannak azonban nyílt területekre, mocsarakra, rétekre, gyepekre jellemző csigák is. Mivel a csigák kevéssé változtatják helyüket, ugyanakkor közvetlen környezetük hőmérsékleti és nedvességviszonyaira, egyszóval mikroklímájára nagyon érzékenyen reagálnak, kiválóan alkalmasak ökológiai vizsgálatokra. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy mivel a csigaház a hosszú időn keresztül leginkább megmaradó állati vázképződményekhez tartozik (jól fosszilizálódik), ezért a csigák segítségével igen jól rekonstruálhatók a földtörténeti múlt, elsősorban a legfiatalabb, ún. negyedidőszak éghajlati változásai.
A különböző hőmérsékleti igényű fajok előfordulási arányai alapján szerkeszthető ún. csigahőmérő, amelynek segítségével megtudhatjuk, hogy az eljegesedési, a jégközi vagy a jégkorszak utáni éghajlati fázisokban milyen hőmérsékleti viszonyok uralkodtak. Nálunk elsősorban barlangi üledékek, löszfalak és lápi üledékek elemzéséből kaptak értékes adatokat arra vonatkozóan, hogyan változott hazánk ősföldrajzi-őskörnyezeti képe.
Igen vékony, törékeny héjuk és viszonylag magas, nagy szájadékuk van a borostyánkőcsiga (Succinea)-fajoknak. Leginkább vízparti, mocsári növényzeten vagy ártéri ligeterdők szegélyén élnek. Az Alföldön is elterjedt a kis borostyánkőcsiga (S. oblonga), amely viszonylag jobban tűri élőhelye átmeneti kiszáradását. Ártereken, patakok, folyók mentén gyakori a nagy borostyánkőcsiga (S. puris), míg a keskenyebb szájadékú, laposabb kanyarulatú karcsú borostyánkőcsiga (S. elegans) kifejezetten a domb- és hegyvidékek nedves élőhelyeinek állata. Míg csigáink nagy részének háza jobbra csavarodó, van néhány faj, amelynek háza „balmenetes”. Ilyen pl. a nedves rétekre, vízpartokra jellemző, törpe méretű (kb. 2 mm) balogcsiga (Vertigo angustior), „Jobbmenetes”, de hasonlóan igen kicsiny rokon fajai is nedvességigényesek, szintén nedves rétekre, vízpartokra jellemzőek, ahol moha között vagy nedves korhadékban találhatók, pl. a törpecsiga (V. pygmaea) és a hasas csiga (V. antivertigo). Szintén igen apró termetűek (2-2,5 mm), leggyakrabban mohapárnákban, de szárazabb élőhelyeken is megtalálhatók: a hármasfogú csiga és a kétéltű csiga (Carychium tridenttum, C. minimum). Rétek, gyepek mohapárnáinak egyik leggyakoribb faja a 2-3 mm-es méretű bábcsiga (Pupilla muscorum). Száraz gyepeinknek is megvannak a maguk jellegzetes csigái. Az egyik országosan elterjedt, hosszúkás-tojásdad házú, 10–15 mm-es házméretű faj a tonnacsiga (Chondrula tridens). Hasonló ház alakú, de nagyobb (20–30 mm) és jellegzetesen sávozott a száraz, sziklás, főleg meszes lejtőkön gyakran tömeges zebracsiga (Zebrina detrina).Szintén hegyes-kúpos házú, de kisebb (7–12 mm) méretű faj a sokfogú csiga (Granaria frumentum), amely alföldi és dombvidéki száraz, főleg homoki gyepekben sokfelé gyakori. Lapostekercsű, széles szájadékú, kisebb méretű a kórócsiga (Helicella obvia), amely száraz gyepekben élő csigáink közül a legközönségesebb. Különösen löszgyepeken és meszes homokon rendkívül tömeges, a nappalt csoportosan, kórókra telepedve tölti. Nagyobb, kúposabb, rendszerint világosbarnán szalagozott házú a gyepes-bokros területeinken mindenütt nagyon gyakori pannon csiga (Cepaea vindobonensis), amely a Kárpát-medence jellemző faja.
Száraz élőhelyekre jellemző fajok: a zebracsiga és a sokfogú csiga
