Azok a békeévek!
Azok a békeévek!
A 20. század kezdetétől az I. világháború kitöréséig sorra-rendre épülnek a tógazdaságok, melynek nyomán a piacokon újból megjelentek a halárusok és portékájuk, mindenekelőtt a ponty, a fogassüllő, a harcsa, a csuka. Az utolsó békeévekben nagymérvű fellendülés volt a hazai halászatban, halgazdálkodásban. A pontyos gazdaságok mellett, a Felvidéken, továbbá Erdélyben – ahol bőven voltak tiszta vizű, oxigénben gazdag patakok – mintegy 200 pisztrángos tógazdaság létesült, ahol évente hozzávetőlegesen 6–8 millió pisztrángivadék látott napvilágot, és ezek tekintélyes hányadát fel is nevelték.
Az I. világháborút követően a megtorpanás, sőt a hanyatlás jellemzi halászatunkat. Ennek több oka volt. A békeszerződés értelmében azok a területek, ahol a pisztrángos gazdaságok voltak, a szomszédos országokhoz kerültek. Folyóink egy része határvízzé változott, ami az ottani halfogást igencsak körülményessé tette. Maradtak az alföldi, a dunántúli pontyos tógazdaságok – folyamatosan romló, feliszapolódó állapottal.
Az 1929–1930. évi gazdasági válságot követően a természetes vizek halászata éppen úgy fellendült, mint a tógazdaságoké. A balatoni fogassüllőt, vagyis a halak „királyát” – a királyok halát – ugyanúgy exportálni lehetett Európa számos országába, mint a tógazdaságokból kikerülő pontyokat. A Duna, a Tisza vize akkor még olyan tiszta volt, hogy a tógazdaságokból származó és iszapízű halakat ezekbe szállították, hogy néhány (2-3) hét alatt kifürödjék kellemetlen mellékízüket. Persze nem szabadon engedték őket, hanem lyuggatott aljú halasbárkákba kerültek, ahová a folyóvíz is bejutott…
A II. világháború után egész halászatunk – akárcsak az ország – a mélyponton volt. Említésre méltó változások csupán 1960 után következtek be. Állami segítséggel számos tógazdaságot felújítottak, és újabb tavakat építették. Szarvason létrehozták a Haltenyésztési Kutatóintézetet. Dinnyésen egy korszerű ivadéknevelő tógazdaság létesült. 1963-ban – Kínából – betelepítettek három növényevő halfajt, az amurt, a fehér és pettyes busát 1974-ben Százhalombattán – ENSZ-FAO-támogatással – felépül Közép-Európa legnagyobb ivadékos gazdasága, a Temperáltvizű Halszaporító Gazdaság, ahol évente több százmillió csuka, fogassüllő, kecsege, balin, ponty, harcsa, növényevő hal stb. lát napvilágot. Ezek nagy része a természetes vizek és a tógazdaságok halállományának utánpótlására szolgál, de számos országba is exportálunk belőlük.
Balatoni halszigonyos
Ugyancsak Százhalombattán, 1975-ben létrehozták az országos hatáskörű Vízélettani Laboratóriumot.
1970 és 1980 között, évről évre emelkedett a haltermelés. Volt rá példa, hogy az éves halmennyiség elérte a 30–35 000 tonnát – vagyis a 3000–3500 vagont. 1985-ben, Szántódpusztán megnyitották a Balatoni Akváriumot. 1990 és 1995 között, a korábbi állami és szövetkezeti tulajdonban lévő halgazdaságokat nagyrészt magánosították (privatizálták).
Halász vetőhálóval
Vető- vagy más néven dobóháló(belül)
Különféle halszigonyok
Halászati módszerek és eszközök
Őseink rendszerint kétféle halászati módszerrel – rekesztő- és mozgóhalászattal – fogták a halakat. A rekesztésnél – mint az már az elnevezésből is kitűnik – különféle csapdarendszerekkel dolgoztak. Az egykori székely, magyar, czigány-czégé, továbbá a magyar és rácz vejsze, a szegedi szárnyas varsa stb. mind-mind útját állták a halaknak, és valósággal bevezették őket a hálókelepcébe.
A mozgó (kerítő) halászat vonatkozásában említésre méltó a tihanyi, az öreg-, a kecsege-, a piritty-, a gyalomháló, a különféle emelőhálók, a tapogatóhálók, a vesszőből készített tapogatók. A „kisszerszámos” halászok időnként alkalmazták a vető- (dobó-) hálót, a dárdaszigonyt, a kettős, hármas, négyes, sőt nyolcas szigonyt, a különféle méretű horgokat stb. is.
Az ún. állítóhalászatnál – mely kissé a rekesztőhalászattal rokon, jóllehet nincsenek tévesztő labirintusai, kürtői – leginkább a mét-, a marázs- és az eresztőhálót alkalmazzák.
A felsorolt eszközök egy részét – főleg a varsákat, a különféle kerítőhálókat, dobóhálókat, a horgokat, az eresztőhálókat – ma is használják. Napjaink új eszközei között meg kell említeni az ún. halradart (=echolotot), mely a halak kinyomozásánál használható. Működésének legfőbb elve az, hogy a szerkezet hanghullámokat bocsát ki, s ha azok a halakba vagy az aljzatba ütköznek, onnan visszaverődnek. Ezeket a készülék felfogja, és egy tv-képernyőn kijelzi. Így láthatóvá válnak a magányosan kóborló nagyobb halak vagy halcsapatok.
Az elektromos halászeszközöket már néhány évtizede ismerik, alkalmazzák. Működésüknek elve az, hogy egy aggregátor segítségével – a halászladikban – áramot fejlesztenek, majd azt bevezetik a vízbe. A vízbe került áramtól – néhány m2-es területen – az ott tartózkodó halak áramütést szenvednek, ettől elkábulnak. Többségük a víz felszínére emelkedik, s így összegyűjthetővé válnak.
Őseink rendszerint kétféle halászati módszerrel – rekesztő- és mozgóhalászattal – fogták a halakat. A rekesztésnél – mint az már az elnevezésből is kitűnik – különféle csapdarendszerekkel dolgoztak. Az egykori székely, magyar, czigány-czégé, továbbá a magyar és rácz vejsze, a szegedi szárnyas varsa stb. mind-mind útját állták a halaknak, és valósággal bevezették őket a hálókelepcébe.
A mozgó (kerítő) halászat vonatkozásában említésre méltó a tihanyi, az öreg-, a kecsege-, a piritty-, a gyalomháló, a különféle emelőhálók, a tapogatóhálók, a vesszőből készített tapogatók. A „kisszerszámos” halászok időnként alkalmazták a vető- (dobó-) hálót, a dárdaszigonyt, a kettős, hármas, négyes, sőt nyolcas szigonyt, a különféle méretű horgokat stb. is.
Az ún. állítóhalászatnál – mely kissé a rekesztőhalászattal rokon, jóllehet nincsenek tévesztő labirintusai, kürtői – leginkább a mét-, a marázs- és az eresztőhálót alkalmazzák.
A felsorolt eszközök egy részét – főleg a varsákat, a különféle kerítőhálókat, dobóhálókat, a horgokat, az eresztőhálókat – ma is használják. Napjaink új eszközei között meg kell említeni az ún. halradart (=echolotot), mely a halak kinyomozásánál használható. Működésének legfőbb elve az, hogy a szerkezet hanghullámokat bocsát ki, s ha azok a halakba vagy az aljzatba ütköznek, onnan visszaverődnek. Ezeket a készülék felfogja, és egy tv-képernyőn kijelzi. Így láthatóvá válnak a magányosan kóborló nagyobb halak vagy halcsapatok.
Az elektromos halászeszközöket már néhány évtizede ismerik, alkalmazzák. Működésüknek elve az, hogy egy aggregátor segítségével – a halászladikban – áramot fejlesztenek, majd azt bevezetik a vízbe. A vízbe került áramtól – néhány m2-es területen – az ott tartózkodó halak áramütést szenvednek, ettől elkábulnak. Többségük a víz felszínére emelkedik, s így összegyűjthetővé válnak.
P. B.
