Jég és szalma között
Jég és szalma között
A mohácsi vészt követő időszakban (1526), a nagyfokú elnyomorodásban sajnos hanyatlásnak indult az egykor oly nagy mértékben virágzó halászat is.
A 16. század második felében – különösen Komárom térségében – ismét fellendült a folyóvízi halászat, és volt olyan nap, amikor sok más hal mellett, 77 vizát is zsákmányoltak a helybeli halászok. A pompás húsú és ikrájú halakból nemcsak a magyar királyi udvarba, hanem Bécsbe, Münchenbe, sőt még Párizsba is jutott – gondosan jég és szalma közé csomagolva, sok-sok napi szállítás után.
A 17. és 18. századokból nem sok emlék maradt ránk, de afelől nem lehetnek kétségeink, hogy halbő vizek és halászok akkor is voltak. Annál is inkább, mert egy 1622-ben írt szakácskönyv nem kevesebb mint 189-féle halétket említ, amelyeket itteni halakból lehetet elkészíteni.
A 19. században – még a nagy folyószabályozások előtti időszakban – a Tiszából temérdek halat fogtak ki, és bár a többség olcsón cserélt gazdát, a halászok mégis elégedettek voltak keresetükkel. Különösen sok halat zsákmányoltak az 1816–1820. évi áradásokat követő időben. 1831 után aszályos időszak köszöntött be. Ebben az időszakban a Tisza menti halastavak – melyek főleg az ártereken létesültek – sorra-rendre kiszáradtak, s ott legfeljebb szarvasmarhák legelésztek.
Öregháló (kerítőháló) felülnézetben
Az 1848-as szabadságharc előtt és idején, majd az azt követő években bőven volt csapadék, melynek nyomán még a szántóföldeken is víz fakadt, másrészt az árterületeken magas víz hullámzott, így bőven volt halszaporulat és zsákmány is. Például a Tisza mentén még a földművesek is felcsaptak alkalmi halászoknak, mert annyi halat lehetett fogni! 1860-ban hihetetlen halbőségről számolnak be a Tiszával kapcsolatos statisztikai feljegyzések. Utána megint halszűke következett. 1885-től folyamatosan hanyatlik a halászat, csökkent a kifogható halak mennyisége. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a 19. század második felében, nagy erővel beindított folyószabályozások fokozatosan gátak közé kényszerítették folyóinkat, így végérvényesen lefűződtek, kiszáradtak a nagy kiterjedésű folyókanyarulatok, holtágak, árterületek – vagyis a legfontosabb ívó- és halnevelő vízrészek. Halászatunk elsorvadását úgyszólván mindenki saját „bőrén” érezte, mert a hal lassan eltűnt a piacokról. Látva a bajt, a Természettudományi Társulat, majd a Magyar Tudományos Akadémia is szorgalmazni kezdte a sorvadó halászat megsegítését. Egyre-másra jelentek meg olyan könyvek, amelyek a külföldön már jól bevált halastavak építését szorgalmazták. E könyvek közül is kiemelkedik Herman Ottó 1887-ben megjelent, „A magyar halászat könyve” című, 860 oldalas és 300 ábrával illusztrált műve. Herman könyvéből még napjaink embere is sok értékes adatot, használható módszert, eszközt stb. ismerhet meg.
1886-ban megalakult a Balatoni Halászati Szövetség, mely egységesen rendezte a tó halászatát. 1889-ben törvényerőre emelkedett az új halászati törvény, 1899-ben megjelent a HALÁSZAT című folyóirat első száma, mely azóta is rendszeresen megjelenik – igaz, volt néhány év, amikor kiadása szünetelt. 1894-ben Simontornyán elkészült az első magyar mesterséges pontytenyésztő tógazdaság. Ebben az úttörő munkában különösen nagy szerepe volt Corchus Bélának.
Rácz-vejsze
