Csuka, balin
Csuka, balin
Főleg a vízinövényekkel benőtt részek szélén szoktak – magányosan – tartózkodni a csukák. Hosszú, megnyúlt fejüket („csukafejüket”), testüket könnyű felismerni. Őshononos ragadozó halaink között ezek a „legszemfülesebbek”, hiszen a kiszemelt prédát villámgyorsan és nagy biztonsággal ejtik el. Az elkapott zsákmányt – többségében halakat – szájukkal úgy forgatják, hogy az még véletlenül se szabadulhasson el, másrészt fejjel kerüljön a szájba, a nyelőcsőbe, mert így könnyebben, egyszerűbben juthat a gyomorba. Kedvező táplálkozási viszonyok mellett a 4-5 éves példányok 60–70 cm-es teljes testhosszt és 1,7–2,5 kg-os testtömeget is elérhetnek. Az idősebb, 8–10 éves halak között nem ritka az 1 m hosszúságú és 5–7 kg súlyú példány. A csukák húsa kisebb értékű, mint a harcsáké vagy a süllőké.
Vörösszárnyú keszeg
A vörösszárnyú keszegeket – nevezik őket még bódorkeszegnek, pirosló keszegnek, pirosszemű kelének stb. – főleg az ún. csukás-compós tavakban találjuk, méghozzá leginkább a hínármezők közelében. Nem véletlenül. Ugyanis leginkább a vízinövények lágyabb hajtásait csipegetik, eszik, de azért az apró állatokat – mindenekelőtt az alsórendű rákokat – sem vetik meg. Húsuk meglehetősen gyenge minőségű, gyakran „mocsárízű” – éppen azért, mert növényevők.
A balinok – más nevükön ragadozó őnök – jóllehet a pontyfélék családjába tartoznak, mégis ragadozók, mint azt már nevük is sejteti. Főleg a tiszta vizű tavak (pl. a Balaton) felső vízrétegében tartózkodnak, és ott üldözik többnyire a küszcsapatokat. A hangos vízcsobbanások rendszerint a balinoktól származnak… Testük karcsú és izmos, ez teszi lehetővé azt, hogy eredményesen üldözzék és elkapják az apró halakat. Hátuk sötét, grafitszürke, oldaluk ezüst- vagy ólomszürke.
Balin
Küzdő, harcoló természetük miatt a horgászok sokra becsülik őket, és a „balinozás” a legizgalmasabb élmények közé tartozik. Bár húsuk az átlagosnál szálkásabb, íze kifejezetten jó.
Az alig araszos, ezüstös pikkelyű küszök vagy más nevükön szélhajtó küszök főleg a tisza vizű, oxigénben gazdag tavak szegélyvizeiben – de időnként a nyílt víz felső rétegeiben is – szoktak csapatosan mozogni, „bandázni”. De különösen akkor látni belőlük sokat, amikor a parti kövek vagy vízinövények között ívnak. Ilyenkor szinte marokkal is megfoghatók. Apróállat (zooplankton)-evők. A küszöket viszont a ragadozó halak – mindenekelőtt a csukák, balinok, süllők – gyérítik…
A dévérkeszegek nemcsak a folyók alsó szakaszán – a „dévérkeszeg-szinttájon” – vannak jelen, hanem a tavakban is tömegesen előfordulhatnak. A kerítőhálóval (hossza 1 km, mélysége 6 m, szembősége 4-6 cm) a Balatonból kifogott halzsákmánynak mintegy 75–80%-át ezek a halak adják. A Balatonnál maradva el kell mondani, hogy sem a halászok, sem a horgászok nem fognak ki annyit, amennyit lehetne és kellene! Amíg a hatvanas években évente legalább 120–130 vagonnyit zsákmányoltak, addig a kilencvenes években legfeljebb 70–90 vagonra tehető az össz-zsákmány. Pedig a dévérkeszegek kifogását szorgalmazni kellene, hiszen – éppen az eutrofizáció miatt – bővült a tó táplálékkészlete. Az „alulhalászat” (vagyis az elégtelen halfogás) miatt a dévérkeszegek állománya jelentősen gyarapodott. Ennek következtében az egyedek fejlődése vontatottá vált, egyre több a kis testű, fejlődésben alaposan lemaradt hal. Növekedésvizsgálatokkal bebizonyították, hogy azok az egyedek, amelyek 1960-ban négyévesek voltak, azoknak a ma élő rokonai legalább öt- vagy hatévesek! Ez a rossz tendencia csak úgy állítható meg, ha a jövőben fokozzák a dévérkeszegek fogását. A dévérkeszegek húsa, jóllehet meglehetősen szálkás, mégis zaftos és igen jóízű.
A karikakeszegek – más nevükön ezüstös balinok – testoldala feltűnően ezüstös csillogású. Páratlan úszóik szürkék, a párosak vörhenyesek. Főleg tavakban, víztározókban és holtágakban, hínárnövényzettel erősen benőtt területek szélén találhatunk rájuk. Sajnos húsuk rendkívül szálkás, alig élvezhető.
Dévérkeszeg
Csuka
