Gardák, compók, pontyok
Gardák, compók, pontyok
Túlzás nélkül állítható, hogy a gardák a legkecsesebb, legszebb hazai halaink közé tartoznak. Testük oldalról erősen lapított, hátvonaluk úgyszólván egyenes, hasuk ívelt, kiöblösödő. Testüket ezüstös csillogású, könnyen leváló pikkelyek borítják. Ha a festékanyagot kivonják belőle, akkor abból gyöngyházfényű körömlakk állítható elő. Húsuk meglehetősen szálkás, de ha oldalaikat gondosan bevagdossák (50–50 metszéssel), akkor élvezhető, pompás étel készíthető belőlük (ilyen pl. a nyárson sült garda).
A compók a nyáron erősen felmelegedő, iszapos aljzatú vizeket kedvelik. A víz csekély oxigéntartalmára nem érzékenyek. Ahol a kényes süllők képtelenek életben maradni, ott a compók még „vígan” megvannak. Hátuk zöldesbarna, oldalaik aranyló sárgák. Főleg a tavak lágy iszapjában keresik táplálékukat, a különféle férgeket, rovarlárvákat, puhatestűeket, növényi maradványokat. Egyes tógazdaságokban, ivadéknevelő gazdaságokban foglalkoznak szaporításukkal, mert a nyugat-európai országokban keresett portékának számítanak. Itt nálunk nem sokra becsülik a compókat, mondván, hogy húsuk szálkás és iszapízű. Ha 2-3 hétre tiszta vízbe kerülnek, akkor „kifürdik” kellemetlen ízüket.
Az ezüstkárászok 1954 óta vannak jelen vizeinkben. Ugyanis akkor importálták őket Bulgáriából, méghozzá azért, hogy a tógazdaságokban tartott tenyésztett halak választékát bővítsék. Az eredetileg Délkelet-Ázsiában őshonos ezüstkárászok a „honosítás” nélkül is bekerültek volna vizeinkbe, mert keleti szomszédainknál már régen jelen vannak. Az ezüstkárászok – amelyek az aranyhalak ősei – sok gondot okoznak a halászoknak és horgászoknak. Többek között azáltal, hogy április végétől szeptember elejéig többször is leívnak, így utánpótlásuknak, állománygyarapdásuknak szinte nincsen akadálya. Pedig lehetne. Ugyanis ezek a halak messze elmaradnak az itt őshonos fajok értékmérő tulajdonságaitól, hiszen hitvány húsuk vizenyős, szálkás és édeskés ízű, ami idegen a magyar konyhától. Az ezüstkárászok ma már nemcsak a tógazdaságokban, hanem a Kis-Balatonban éppen úgy jelen vannak, mint a Balatonban vagy a Kiskörei-víztárolóban… Mivel táplálékkonkurensei az itt őshonos fajoknak, ezért gyérítésük az év minden szakában indokolt és kívánatos.
Compó
Legnépszerűbb, legtöbbször fogyasztott halaink a pontyok. Sajnos az egykor élt, nyurga, sodrófa- vagy nádi pontyokból ma már alig-alig akad mutatóban egy-egy példány, de a tógazdaságokban tartott, tenyésztett „tükrös”, „pikkelyes” stb. fajtákból bőven van – akár a tógazdaságokat, akár a természetes állóvizeket szemléljük. Csúcsba nyíló, szinte harmonikaszerűen kitolható szájuk körül 4 bajuszszál van, amelyek segítségével könnyen rátalálnak az iszapban élő táplálékállatokra, többek között a csővájó férgekre, szúnyoglárvákra, apró csigákra, kagylókra, növényi magvakra stb. A pontyokat immár évtizedek óta mesterségesen és tömegesen szaporítják hazánkban. Ennek a módszernek az a lényege, hogy tavasszal az ivarérett halakba agyalapimirigy-készítményt jutatnak, majd ennek hatására meggyorsul az ivartermékek „beérése”, lehetővé válik az ikra, a tej lefejése. Ezután már csak a termékenyítést és a keltetést kell végrehajtani. (A módszert „hipofizálásnak” nevezik.) A piacra rendszerint a háromnyaras, 1,5–1,6 kg testtömegű halak kerülnek. Természees vizeinkben akadnak „kapitális” pontyok is, melyek testtömege 20–25 kg.
Ezüstkárász
