A téli pihenőhelyek
A téli pihenőhelyek
Dunai halászok megfigyelték, hogy a folyó halai már szeptember végén, október elején keresni kezdik a számukra legkedvezőbb telelőhelyeket. A homokos, kavicsos, sóderes részekről a mélyen fekvő és melegebb aljzathoz, az iszapos részekre húzódnak. Először a keszegfélék vonulnak a vermelőhelyekre. Őket a fogassüllők, majd a csukák követik. Csupán a harcsák maradnak ott, ahol egész évben tartózkodtak, vagyis a mélyebb, iszapos részekbe dőlt fák kusza ágai között. A pontyok is elfekszenek az iszapágyban, a lesüllyedt tuskók között, de eközben még véletlenül sem állnak össze a keszegekkel. A tél végén, amikor a jég nagy dörejjel összetöredezik a Dunán és megindul a jégzajlás, akkor a halak ijedten menekülni kezdenek. Többségük a parti szélvizekhez, limányokhoz, köves akadókhoz igyekszik. Vagyis oda, ahonnan a jég legelőször elsodródik.
A balatoni halászok megfigyelték, hogy mihelyt a víz hőmérséklete 6-7 °C alá hűl, a dévérkeszegek elválnak a pontyoktól, majd vermelni vonulnak. Az egyik legismertebb dévérkeszeg-vermelőhely Balatonudvari előtt található. Evvel szemben a pontyok a tihanyi „kút” nyugati oldalán, Balatonföldvár és Balatonudvari között vészelik át a hideg évszakot. A gardák – vagyis a „látott halak” – a tihanyi „kút” mélyén keresnek maguknak menedéket. De ha szélvihar korbácsolja a tó felszínét, majd nagy hullámzás kezdődik, akkor kiugranak a 10–11 méteres mélységből, és a félsziget délkeleti részéhez húzódnak. A legapróbb testű halak közé tartozó küszök a hajókikötők, kotrott aljú strandok mélyebb részeire vonulnak vermelni. A fogassüllők szintén ide szoktak húzódni. Nem egészen véletlenül, hiszen a kis testű, a hidegben kissé meggémberedett testű küszök könnyű és tömeges prédának számítanak, nemcsak a késő őszi, hanem a tél eleji időszakban is! Tél végén a balatoni halak homlokegyenest másképpen viselkednek, mint azt a dunaiaknál elmondtuk. Ugyanis, amikor a Balatonon fülsiketítő robajjal összetöredező jégpáncél darabjait a szél korbácsolta hullámok a parthoz sodorják, akkor a halak – amelyek netán a part közelében pihentek volna – a tó közepe, a legmélyebb részei felé menekülnek, nehogy a jég kárt tegyen bennük!
Halászok a balatoni „látott hal” – a garda – nyomában. A dombon álló halász kabátjával jelzi társainak, hogy merre van a gardacsapat a tihanyi „kútban”. A múlt században még így halásztak! (Herman O. nyomán)
Vannak rendhagyó esetek is. A Duna mellett fekvő Százhalombattánál, a hőerőmű langyos hűtővizének kiömlésénél még a leghidegebb téli időszakban is szinte mindig hemzsegnek a halak, mert ott jól érzik magukat és táplálékot is találnak.
Zsákmány…
…és a halász
Halszaporítás hipofizálással
A tógazdaságokban háromféle halszaporítási módszert lehet alkalmazni. Ezek a következők:
a) Természetszerű szaporítás. Ebben az esetben kiválasztanak és előkészítenek a halfaj számára megfelelő ívóhelyet, ahová majd kihelyezik az ívásra alkalmas, ivarérett halakat (ikrásokat és tejeseket – megfelelő arányban --vegyesen). Így ívatható – többek között – a ponty, a compó, a süllő vagy a harcsa.
b) Félmesterséges szaporítás. Ebben az esetben is természetszerűen ívnak a halak, az erre a célra rendszeresített ívató tóba, mely általában 100–200 m2 területű, vízmélysége 50–60 cm. Aljzatát – tavasszal – fű borítja, és csak az ívás előtt kerül árasztásra, vízzel való feltöltésre. Ilyen körülményeket főleg a pontyoknak szoktak biztosítani. Előfordul az is, amikor fűzgyökérből, borókaágból stb. „fészket” bocsátanak a vízbe, hogy arra ívjanak a halak, pl. a fogassüllők. Az ívás után – az ikra védelme érdekében – a halakat eltávolítják.
c) Mesterséges szaporítás. Ha ezt a módszert alkalmazzák, akkor az ivarérett halakból – fejés útján – eltávolítják az ivartermékeket (az ikrát és a tejet), majd végrehajtják a termékenyítést, végül mesterséges környezetben érlelik, keltetik ki az ikrát. A lárvákat ugyancsak védett körülmények között tartják – az önálló táplálkozás kezdetéig. A táplálkozásra már alkalmas „zsenge” ivadék csak azután kerül ki a nevelőtavakba, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű természetes táplálékról, illetve tápról kell gondoskodni. A mesterséges szaporításnál, számos halfajnál – pl. a csukánál, a kecsegénél, a pontynál, az amurnál, a fehér és pettyes busánál stb. – ún. „hipofizálásra” kerül sor.
A „hipofizálással” serkenthető az ikra érése, a hím csírasejtek, vagyis a tej lefejhetősége. A módszer végrehajtásához – mindenekelőtt – halakból származó agyalapi mirigyre (hipofízre) van szükség, mely az agy középső részéhez, az ún. közti agyhoz tartozik, azon függ egy kocsányszerű képlettel. Amennyiben az agyalapi mirigy elülső lebenye érett állapotban van és azt óvatosan kioperálják, kiveszik a koponyából, akkor az megfelelő előkészítés után beadható lesz a szaporításra kiválasztott halaknak. A „hipofizálás” akkor sikeres, ha az agyalapimirigy-készítmény ivarérett nőstény és hím halakba kerül, méghozzá a szaporodási időszakukban. „Hipofizálással” már néhány óra, illetve egy-két nap elteltével ívásra serkenthetők a halak.
Tavasszal gyűjtött hipofizisből 1,5-1,5 mg mennyiséget kell 1-1 kg testtömegre számítani. A porrá tört hipofizist ún. halfiziológiás konyhasóoldattal (mely 0,65%-os értékű) fecskendezik be a mesterséges szaporításra kiválasztott tenyészhalakba. Ennek következtében az ivartermékek beérése felgyorsul, néhány óra múlva lefejhetővé válik. Ezt követően sor kerülhet az ikra termékenyítésére, ragacstalanítására (pl. pontynál) és keltetésére.
A „hipofizálás” ma már nélkülözhetetlen gazdaságilag legfontosabb halaink tömeges szaporításánál. Ez az előfeltétele annak, hogy a természetes vizeinket, tógazdaságainkat kellő számú és minőségű ivadékkal vagy előnevelt halakkal elláthassuk.
A tógazdaságokban háromféle halszaporítási módszert lehet alkalmazni. Ezek a következők:
a) Természetszerű szaporítás. Ebben az esetben kiválasztanak és előkészítenek a halfaj számára megfelelő ívóhelyet, ahová majd kihelyezik az ívásra alkalmas, ivarérett halakat (ikrásokat és tejeseket – megfelelő arányban --vegyesen). Így ívatható – többek között – a ponty, a compó, a süllő vagy a harcsa.
b) Félmesterséges szaporítás. Ebben az esetben is természetszerűen ívnak a halak, az erre a célra rendszeresített ívató tóba, mely általában 100–200 m2 területű, vízmélysége 50–60 cm. Aljzatát – tavasszal – fű borítja, és csak az ívás előtt kerül árasztásra, vízzel való feltöltésre. Ilyen körülményeket főleg a pontyoknak szoktak biztosítani. Előfordul az is, amikor fűzgyökérből, borókaágból stb. „fészket” bocsátanak a vízbe, hogy arra ívjanak a halak, pl. a fogassüllők. Az ívás után – az ikra védelme érdekében – a halakat eltávolítják.
c) Mesterséges szaporítás. Ha ezt a módszert alkalmazzák, akkor az ivarérett halakból – fejés útján – eltávolítják az ivartermékeket (az ikrát és a tejet), majd végrehajtják a termékenyítést, végül mesterséges környezetben érlelik, keltetik ki az ikrát. A lárvákat ugyancsak védett körülmények között tartják – az önálló táplálkozás kezdetéig. A táplálkozásra már alkalmas „zsenge” ivadék csak azután kerül ki a nevelőtavakba, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű természetes táplálékról, illetve tápról kell gondoskodni. A mesterséges szaporításnál, számos halfajnál – pl. a csukánál, a kecsegénél, a pontynál, az amurnál, a fehér és pettyes busánál stb. – ún. „hipofizálásra” kerül sor.
A „hipofizálással” serkenthető az ikra érése, a hím csírasejtek, vagyis a tej lefejhetősége. A módszer végrehajtásához – mindenekelőtt – halakból származó agyalapi mirigyre (hipofízre) van szükség, mely az agy középső részéhez, az ún. közti agyhoz tartozik, azon függ egy kocsányszerű képlettel. Amennyiben az agyalapi mirigy elülső lebenye érett állapotban van és azt óvatosan kioperálják, kiveszik a koponyából, akkor az megfelelő előkészítés után beadható lesz a szaporításra kiválasztott halaknak. A „hipofizálás” akkor sikeres, ha az agyalapimirigy-készítmény ivarérett nőstény és hím halakba kerül, méghozzá a szaporodási időszakukban. „Hipofizálással” már néhány óra, illetve egy-két nap elteltével ívásra serkenthetők a halak.
Tavasszal gyűjtött hipofizisből 1,5-1,5 mg mennyiséget kell 1-1 kg testtömegre számítani. A porrá tört hipofizist ún. halfiziológiás konyhasóoldattal (mely 0,65%-os értékű) fecskendezik be a mesterséges szaporításra kiválasztott tenyészhalakba. Ennek következtében az ivartermékek beérése felgyorsul, néhány óra múlva lefejhetővé válik. Ezt követően sor kerülhet az ikra termékenyítésére, ragacstalanítására (pl. pontynál) és keltetésére.
A „hipofizálás” ma már nélkülözhetetlen gazdaságilag legfontosabb halaink tömeges szaporításánál. Ez az előfeltétele annak, hogy a természetes vizeinket, tógazdaságainkat kellő számú és minőségű ivadékkal vagy előnevelt halakkal elláthassuk.
P. B.
