Tarra rágott erdők…
Tarra rágott erdők…
Ne gondoljuk azonban azt, hogy ezekben a fajgazdag erdőkben csupa-csupa ritka, izgalmas faj él. A valóság sokszor egészen prózai, és erre bennünket leginkább a tarra rágott erdők kopár lombkoronái figyelmeztetnek. Az alföldi tölgyesekben és keményfás ligeterdőkben is sokszor tarol a gyapjaslepke (Lymantria dispar). Hozzá gyakran társul a zöld tölgy-sodrólepke (Tortrix viridana) és néhány szövőféle. Szinte minden lombos fán megél a gyűrűszövő (Malacosoma neustrium) hosszanti csíkos hernyója, amely jellegzetes hernyófészkekben telel át. Hasonló módon telel át, sok tápnövényű, és gyakran tömegesen szaporodik el a gyapjaslepkével rokon aranyfarú szövő (Euproctis chrysorrhoea) és sárgafarú szövő (Porthesia similis) is. Mindhárom faj kifejlett lepkéi nyár elején-derekán rajzanak. Az ellenük való védekezés sokszor bonyolult és költséges. Sőt hozzátehetjük, sokszor eléggé hatástalan is. Ennek többféle oka van. Az egyik: az elegyetlenül, monokultúraszerűen telepített erdők életközössége fajszegény és kiegyensúlyozatlan. Bennük kedvező feltételekre talál néhány, tömeges elszaporodásra hajlamos lombfogyasztó hernyójú faj, de gyakran hiányoznak mind a táplálékkonkurenseik, mind pedig a velük táplálkozó ragadozók és paraziták is. Hiányzik tehát az a belső, természetes védekező mechanizmus, amely a természetközeli, változatos, sokrétű fajösszetételű erdőkre jellemző. A másik fő tényezőcsoport a termőhelyi viszonyok leromlásával, különösen gyakran az erdő kiszáradásával kapcsolatos. A talaj kiszáradása miatt elpusztulnak azok a gombák és baktériumok, amelyek a hernyók természetes ellenségei, betegségokozói. Ezért sokkal kedvezőbb feltételek teremtődnek a környezeti változásokhoz rugalmasan alkalmazkodni képes, tág tűrésű („kártevő”) fajok tömeges elszaporodásához. A széles spektrumú szerekkel való vegyi védekezés pedig egyaránt pusztítja a lombfogyasztó hernyót és a vele táplálkozó ragadozót vagy parazitát. Törvényszerű, hogy először a táplálékot adó „gazda”-fajnak, a lombfogyasztónak kell elszaporodnia, csak ezt követően kezdhet újra szaporodni a ragadozó vagy a parazita – ha egyáltalán van honnan és miből. Ezért az ilyen védekezés hatása csak ideig-óráig tart, akár évente meg kell ismételni, ami egyrészt roppant költséges, másrészt viszont az élővilág igen jelentős hányadának pusztulását is okozza, ami a veszteségeken kívül még kiszámíthatatlan kockázatok egész sorával is jár. A megoldás csakis az lehet, hogy minél inkább természetközeli állapotú, telített és kiegyensúlyozott rendszerként működő erdőket kellene fenntartani, ahol megvannak a szélsőséges kilengéseket csillapító saját, biológiai védekezőmechanizmusok.
A természetközeli, jó állapotú síkvidéki gyertyános-tölgyeseknek a talajszintjén is fajgazdag rovaregyüttes él. Mivel a kellő nedvesség lehetővé teszi azt, hogy csigák is bőven fordulhassanak elő, ezért a velük táplálkozó, nagyobb termetű futóbogarak sem hiányozhatnak. Az olyan, országos elterjedtségű fajok mellett, mint pl. a nagy termetű bőrfutrinka (Carabus coriaceus) vagy a sokféle gyakori kék futrinka (Carabus violaceus), rezes futrinka (C. convexus) mellett helyenként előfordulnak olyan, kifejezetten hegyvidéki állatok is, amilyen a ligeti futrinka (C. nemoralis), vagy a fakorhadékhoz kötött életmódú lapos kékfutrinka (C. intrictus) és a hosszú, csipeszszerű rágóival a csigákat házukból „kioperáló” fekete cirpelőfutó (Cychrus rostraus).
Virágokon táplálkozik a tarkacsápú karcsúcincér
