Keserű a fűzlevél, mégis megeszik!
Keserű a fűzlevél, mégis megeszik!
Sokféle bogár fogyasztja a fűz- és nyárfák lombozatát is. Közülük legfontosabbak a levélbogarak (Chrysomelidae), az ormányosok (Curculionidae) és a lemezcsápúak (Lamellicornia) közé tartozó cserebogárfélék (Melolonthinae). Tavasszal a füzes ligeterdők fáin gyakran tömeges az egyszínű fémfényű ibolyás fémes fűzlevelész (Melasoma caprea), a sötétkék színű és piros torszegélyű szegettnyakú fűzlevelész (M. collaris), a fényes sárga szárnyfedőin 10-10 fekete foltot viselú húszfoltos fűzlevelész (M. vigintipunctata) és a vörös szárnyfedőjű vörös fűzlevelész (m. saliceti). Mindezek viszonylag nagyobb termetű, 6–10 mm-es testhosszúságú bogarak. Vannak azonban egészen apró termetű, fémeskék vagy zöld színű, a füzeken szintén tömegesen élő, egymástól nehezen megkülönböztethető levelészfélék is, amilyen a törpe-fűzlevelész (Plagiodera versicolora), a közönséges és a fémes fűzlevelész (Phyllodecta vulgatissima, Ph. tibialis), valamint a fűzcserje-levélbogár (Ph. vitellinae). Az előbbiekkel közeli rokonságban áll néhány olyan faj, amely főleg a nyárfafélék leveleit fogyasztja; ilyen a fémeszöld előtorú, barnásvörös szárnyfedőjű nagy és kis nyárfalevelész (Melasoma populi, M. trenulae).
Ezek a bogarak petéiket általában nagy csomókban rakják le a tápnövény leveleinek fonákára. Rendkívül szaporák, egy-egy nőstény akár 1000 petét vagy még többet is lerakhat.
A magyar színjátszólepke faunánk különleges értéke. Alföldi folyóink puhafás ligeterdeinek lakója. Hernyója fűzfán táplálkozik, bábja fűzlevélhez van rögzítve
A fűzfa-virágdíszbogár leggyakrabban fészkes virágzatú növényeken táplálkozik
A kikelő lárvák eleinte a levelek fonákának bőrszövetét, majd további lágy részeit fogyasztják el, úgy, hogy az érhálózat megmarad, később aztán a teljes levéllemezt elpusztítják, csupán a fő levélerek maradnak meg. Több faj lárvája védekezésül nyálkás, savtartalmú, kellemetlen szagú váladékot bocsát ki, ezért a rovarevő madarak nem fogyasztják őket. Hasonló védekezési mód jellemző az ún. olajosbogarakra is, amelyek közül fűz- és nyárfákon gyakori a kecskefűz-olajosbogár (Lochmaea capreae) és közönséges fűz-olajosbogár (Galerucella lineola). A külön alcsaládot képező, apró termetű, ugrani képes levélbolhák (Halticinae) közül is több faj táplálkozik fűz- és nyárfaféléken, mindenekelőtt a Chalcoides-fajok. Feltűnő, hogy az igen apró termetű, mindössze 2-3 mm-es méretű ormányos bogarak között is vannak olyanok, amelyek megduzzadt combú hátsó lábuk segítségével ugrani képesek: ezek a bolhaormányosok. Közülük jó néhány faj lárvája fiatal fűz- és nyárfahajtások leveleiben vagy levélnyeleiben fejlődik (pl. Rhynchaenus populi, Rh. salicis). Elhalt vagy már feldolgozott puhafában is fejlődik néhány ormányos lárvája, pl. a Cossonus és a Codiosoma-fajoké. A lemezescsápú bogarak közül általában a kevéssé válogatós, sok tápnövényű cserebogárfélék (Melolonthinae,pl. tavaszi sárgacserebogár – Rhizotrogus aequinoctialis) azok, amelyek gyakran táplálkoznak fűz- és nyárfafélék leveleivel.
Sokféle növényevő hártyás szárnyú (Symphyta) hernyóra emlékeztető külsejű lárvája (ún. „álhernyó”) fogyasztja viszont a fűz-és nyárfák lombozatát. Igen nagy termetű (2-3 cm-es testhosszúságú), bunkóscsápú darazsak tartoznak a buzogányos levéldarazsak (Cimbicidae) közé. A legnagyobb termetű fajok közé tartozik a fűzfákon fejlődő sárga óriásbuzogányos (Cimbex lutea), a bunkóscsápú levéldarázs (Palaeocimben quadrimaculata) és az óriás-szőrösbuzogányos (Pseudoclavellaria-amertinae). A kisebb termetű levéldarazsak (Tenthredinidae) egy részének álhernyója a lepkehernyókhoz hasonlóan, a lombozatban szabadon élve fogyasztja a leveleket. Ezeknél csak a potrohlábak nagyobb száma utal arra, hogy nem lepkehernyóról van szó. Egy sajátos csoportjuk azonban lárvakorban gubacsot képez. Ezek a fajok kicsiny termetűtek, egyszerű színezetűek, nehezen különbözethetők meg. Az egyes fajok sokkal inkább gubacsképződményeikről ismerhetők fel, aszerint, hogy leveleken vagy vékony hajtásokon képződtek-e, illetve a leveleknek melyik részén alakulnak ki. Legtöbbször fiatal fákon vagy fűzfabokron láthatjuk ezeket a sajátos képődményeket. Okozóik nem állnak közelebbi rokonságban a valódi gubacsdarazsakkal (Cynipidae). A levéldarazsak lárvái által képzett gubacsokban is jellegzetes, 20 lábú álhernyót találunk, míg a valódi gubacsdarazsak lárvái lábatlanok, nyűszerűek. Valódi gubacsdarázs nem is képez gubacsot nyárfán vagy fűzfán, legtöbbjük gubacsait tölgyeken találjuk, ezért ismertetésüket is az alföldi tölgyesek kapcsán tárgyaljuk, ahol a legtöbb fajuk él.
Közönséges lombfogyasztó faj a nagy nyárfalevelész
A magyar színjátszó lepke
A kétnemzedékű kis színjátszólepkéhez nagyon hasonló életmenetű a magyar (vagy dunai) színjátszólepke (Apatura metis). Igen sajátos elterjedésű faj. Európának csupán délkeleti részén honos, a Fekete-tengerbe és a Kaszpi-tengerbe ömlő nagy folyók és mellékfolyók alsó szakaszain. Az Urál és az Emba folyók vidékétől azután egészen az Amurig elterjedésében hatalmas hézag következik. Keleten széles elterjedésű: megvan az oroszországi Távol-Keleten, Mandzsuriában. Ez a sajátos, megszakított elterjedés a negyedidőszaki jégkorszakok következménye: a korábbi, nagy összefüggő elterjedés leszűkült és szétszakadozott. Az egyes jégkorszaki menedékterületeken elszigetelt népességek külön állatfajokká fejlődtek. A legkorábban leírt ún. nevezéktani törzsalak (A. metis metis) lakja a Kárpát-medence déli részét és a Balkán-félsziget határos területeit. A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger melléki területeket egy másik alfaj (A. metis bunea) lakja, míg a távol-keleti országokban egy sokáig külön fajnak vélt alfaj (A. metis substituta) honos. Utóbbiról csak az utóbbi években végzett alaposabb laboratóriumi vizsgálatok derítették ki, hogy főbb genetikai sajátosságaiban nagyon közel áll az európai népességhez, azzal korlátlan termékenységgel keresztezhető, így nem tekinthető külön fajnak.
Míg a sokkal tágabb tűrőképességű kis színjátszólepke hernyója nyárfán és a bokortermetű fűzféléken is jól megél, addig a magyar színjátszólepke hernyója csak fűzön táplálkozik, és csak fatermetű füzeken képes megélni. Ennek kettős oka van. Egyrészt a nőstény lepke csak megfelelő „kulcsingerek” megléte esetén „hajlandó” petézni: ez pedig a félárnyékos lombozat és az állandó, mérsékelt széljárás. Másrészt a fiatal hernyó áttelelése is másként történik: fatörzsek kéregrepedéseiben.
A magyar színjátszólepkének is két nemzedéke van évente. Mindkettő valamivel később jelenik meg, mint azonos körülmények között a kis színjátszólepkéé. Hő- és nedvességigényes faj. Legjobb élőhelyei ott vannak, ahol a lankás, homokos folyópart fölött meredek löszpart emelkedik, amely biztosítja az alatta fekvő partrészlet páradús és enyhe mikroklímáját. A magyar színjátszólepke az Al-Duna felől északra nyomulva elterjedési határát nagyjából a Csepel-sziget déli peremén éri el, a Tiszán innen pedig Algyő közelében. Védett faj. Legjobb hazai élőhelyei a Gemenci Tájvédelmi Körzetben vannak, ill. a Duna Mohács környéki szakaszán, de többfelé előfordul a Dráva mentén is.
A kétnemzedékű kis színjátszólepkéhez nagyon hasonló életmenetű a magyar (vagy dunai) színjátszólepke (Apatura metis). Igen sajátos elterjedésű faj. Európának csupán délkeleti részén honos, a Fekete-tengerbe és a Kaszpi-tengerbe ömlő nagy folyók és mellékfolyók alsó szakaszain. Az Urál és az Emba folyók vidékétől azután egészen az Amurig elterjedésében hatalmas hézag következik. Keleten széles elterjedésű: megvan az oroszországi Távol-Keleten, Mandzsuriában. Ez a sajátos, megszakított elterjedés a negyedidőszaki jégkorszakok következménye: a korábbi, nagy összefüggő elterjedés leszűkült és szétszakadozott. Az egyes jégkorszaki menedékterületeken elszigetelt népességek külön állatfajokká fejlődtek. A legkorábban leírt ún. nevezéktani törzsalak (A. metis metis) lakja a Kárpát-medence déli részét és a Balkán-félsziget határos területeit. A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger melléki területeket egy másik alfaj (A. metis bunea) lakja, míg a távol-keleti országokban egy sokáig külön fajnak vélt alfaj (A. metis substituta) honos. Utóbbiról csak az utóbbi években végzett alaposabb laboratóriumi vizsgálatok derítették ki, hogy főbb genetikai sajátosságaiban nagyon közel áll az európai népességhez, azzal korlátlan termékenységgel keresztezhető, így nem tekinthető külön fajnak.
Míg a sokkal tágabb tűrőképességű kis színjátszólepke hernyója nyárfán és a bokortermetű fűzféléken is jól megél, addig a magyar színjátszólepke hernyója csak fűzön táplálkozik, és csak fatermetű füzeken képes megélni. Ennek kettős oka van. Egyrészt a nőstény lepke csak megfelelő „kulcsingerek” megléte esetén „hajlandó” petézni: ez pedig a félárnyékos lombozat és az állandó, mérsékelt széljárás. Másrészt a fiatal hernyó áttelelése is másként történik: fatörzsek kéregrepedéseiben.
A magyar színjátszólepkének is két nemzedéke van évente. Mindkettő valamivel később jelenik meg, mint azonos körülmények között a kis színjátszólepkéé. Hő- és nedvességigényes faj. Legjobb élőhelyei ott vannak, ahol a lankás, homokos folyópart fölött meredek löszpart emelkedik, amely biztosítja az alatta fekvő partrészlet páradús és enyhe mikroklímáját. A magyar színjátszólepke az Al-Duna felől északra nyomulva elterjedési határát nagyjából a Csepel-sziget déli peremén éri el, a Tiszán innen pedig Algyő közelében. Védett faj. Legjobb hazai élőhelyei a Gemenci Tájvédelmi Körzetben vannak, ill. a Duna Mohács környéki szakaszán, de többfelé előfordul a Dráva mentén is.
