Löszpusztai, sziki és homoki tölgyesek
Löszpusztai, sziki és homoki tölgyesek
Az Alföld egyik legfontosabb sajátossága, hogy felszínének legnagyobb részét a folyók munkája alakította ki. Ezek a folyók, ahogy kiléptek az Alföldet körülvevő hegyvidékekről, gyorsan veszítettek esésükből, és az Alföld egyes peremterületein hatalmas hordalékkúpokat raktak le.Vannak olyan hordalékkúpok, amelyeken a folyók sok ágra bomolva ún. hálózatos ágrendszereket hoznak létre. Ezt tette a Duna, amikor a Kárpát-medence kapujában átlépte a „Porta Hungaricá”-t, és ágakra bomolva létrehozta a Csallóköz és a Szigetköz hordalékkúpjait, Európa egyik legérdekesebb és egyúttal legnagyobb ivóvíztartalékát magában rejtő – mára az emberi mohóság és szűklátókörűség által szomorúan tönkretett – folyó menti táját. És vannak olyan hordalékkúpok, amelyeket már a folyók már elhagytak, a tektonikus mozgások „leparancsolták” őket korábbi folyáshálózatukról, így ezeken a hordalékkúpokon ma már csak többé-kevésbé feltöltődött holt medreket látunk. Ilyen a Duna második nagy hordalékkúpja, a középhegység lábánál felépített kiskunsági homokhát, és ilyen a Tisza és mellékfolyói által felépített Nyírség.
A lecsökkent esés következtében alföldi folyóink legnagyobb része eredetileg szeszélyesen kanyargó, széles árterű, zabolátlan víz volt. A folyók kiterjedt árterein erdőségek húzódtak, az elhagyott és áradáskor újra meg újra elöntött holt medrek pedig mintha végeláthatatlan mocsárvilágok terültek el. Földművelésre a közöttük húzódó magasabb hátságok, földszigetek voltak alkalmasak, és számos lelet által bizonyítottan, ezek a területek jó részt már a csiszolt kőkortól kezdve lakottak, a bronzkortól kedve pedig szinte folyamatosan műveltek voltak. Legeltetésre mindenekelőtt az év nagyobb részében száraz, de rossz talajtani-vízháztartási adottságaik miatt földművelésre kevéssé alkalmas területeket használtak. Ezeket a területeket vette birtokba a honfoglalás kori magyarság is. Törzsi szervezetének kitűnően megfelelt e területek szigetvilágra emlékeztető eloszlása, amely megadta a jól védhető földrajzi kereteket az egyes vezérek törzsi szállásainak. E területeket kezdetben mezsgyék választották el egymástól. A népesség szaporodása és a fejlettebb földhasználat azután szükségessé tette a mezsgyék megszállását is; ezzel együtt az árterek hasznosítása is napirendre került. Kialakult a magyar ártéri gazdálkodásnak az a hagyományos rendje, amely egészen a török hódoltságig fenntartotta és biztosította az árterek sokrétű hasznosítását: ősi gyümölcsfajtákkal, dióligetekkel, időszakosan használt ártéri legelőkkel, dús haltermésű ívóhelyekkel stb. A településeket az áradásoktól körtöltések védték, de megtanulta a népesség azt is, hogyan lehet a kanyargós folyók árvizeit a fokok rendszerén úgy levezetni, hogy azok a legkisebb kárt, de a legnagyobb hasznot hozhassák.
A Kárpát-medence alföldi része a folyók szabályozása előtt a nagy kiterjedésű árterek és ideiglenesen vízzel borított lapályok világa volt
Ezt a középkori Európa gazdasági fejlettségének élvonalához tartozó organikus gazdasági struktúrát emésztette fel részben a török hódoltság, a török invázió elleni hosszan tartó védekezés megannyi keserű kenyere, részben pedig a hódoltság utáni gazdasági újjászerveződés külső parancsai. A védekezés egyik módja a járhatatlan mocsarak felduzzasztása volt, a másik: a védművek, palánkvárak megerősítése az alföldi erdőkből kitermelt fával. Kialakultak az ellenállás és a dac életformái: a mocsárvilággal körbevett legelőkön való szilajpásztorkodás, a jószágot fegyverrel védő-terelő hajdúk „szabadcsapatai”, a mocsárvilág „gyümölcseiből” élő csíkászok és pákászok, valamint az ártéri gazdálkodást tovább űző „szabadok” csoportja. Mindez az újjászerveződő birodalmát – Csokonai szavaival élve – „inzsenéri duktus”-sal felméretni és minden alattvalóját engedelmes adófizetővé tenni akaró Habsburg-abszolutizmus szemében nyilvánvalóan óriási szálka volt. Ilyen viszonyok között a Monarchia hadseregébe való újonctoborzás is sokszor meghiúsulhatott, hiszen volt menedék, és volt olyan életforma, amely törvényen és önkényen egyaránt kívül esett. Az Alföld lakosságának újratelepítése és földrajzi újjárendezése a folyószabályozások révén a Monarchia létérdekévé válik, s ez találkozhatott azok érdekeivel is, akik a modernizációt, a polgárosodást, az európai minták szerinti fejlődést a Monarchia mint integráló geopolitikai egység keretein belül kívánták megvalósítani. Nem vitatható, hogy ezek nagy formátumú, sok tekintetben előremutató és a múlt század végének rohamos magyarországi gazdasági fejlődését megalapozó elképzelések, tervek voltak. Némi keserűséggel vegyes elismeréssel mondhatjuk: Alföldünk megműtése sikerült. A múlt század második felétől napjainkig Európa egyik legtermékenyebb mezőgazdasági kultúrájává vált. Csak épp a „beteg meghalt”: az Alföld természetes ökoszisztémái gyakorlatilag eltűntek…
