Élő múzeumok
Élő múzeumok
Szerencsére mindez némileg túlzás: az Alföld természetes vegetációjának igenis vannak még maradványai. Ezek felbecsülhetetlen értékű „élő múzeumok”, amilyenek pl. a Kiskunság nyáras-borókásai, a Hortobágy nagy mocsarai, a bátorligeti ősláp-, és amilyenek – nem utolsósorban – az Alföld megmaradt puszta erdei. Legnagyobb kiterjedésben homokterületeink őrizték meg a laza szerkezetű, gyepes tisztásokkal tarkított pusztai erdőket, bár az akácosítás is itt okozta a legnagyobb károkat. Bármennyire is kedves és hasznos lehet a fátlan síkon az akác, mint egy-egy árnyat adó üde színfolt a tanyák körül, mint szerszám- és tűzifa, mint kiváló méhlegelő, és nem utolsósorban mint a mozgó és terjeszkedő futóhomok megkötője, alföldi erdeink vonatkozásában „törököt fogtunk” vele. Mivel gyökérsarjakról kiválóan újul, ahová egyszer betette a lábát, csak nagy fáradsággal és költséggel, alapos talajműveléssel irtható ki. Mint pillangósvirágú növénynek, ennek is vannak vele együtt élő nitrogénkötő baktériumai, tehát az akácos alja hamar tele lesz nitrogéntűrő gyomokkal, amelyek az eredeti aljnövényzetet kiszorítják. Az akác avarját gyakorlatilag semmilyen őshonos avarlebontó szervezet nem fogyasztja, ezért az akácos avarja „holt közeg”, a talajképződés szempontjából értéktelen, terméketlen. Emellett az akác mindenhova igen agresszívan terjed, ahol csak egy kis hézagot talál, mindenekelőtt a kiritkulásra eleve hajlamos pusztai tölgyesekben. Sajnos ezeknek a tényezőknek a következménye, hogy bármilyen kedvező is homokterületeink egy részének százalékos erdősültsége, természetközi állapotú pusztai tölgyest ma már alig találunk. Jó példa erre a Nyírség legértékesebb homoki erdeje, egy része fokozottan védett, ill. erdőrezervátum terület. Amíg az erdő mélyebb fekvésű, keményfás-ligeterdő jellegű részeit – a kétségtelenül felismerhető talajvízszint-csökkenés okozta károk ellenére – még ma is megcsodálhatjuk, addig a magasabb fekvésű, homokbuckás részek szomorú látványt nyújtanak. Ahol még megmaradt az idős tölgyes, a fák nagy része száradóban van. Az erdőnek természetes újulata nincs, természetes úton gyakorlatilag felújíthatatlan. Terjed benne az akác, ezzel együtt az eredeti, erdősztyeppfajokban gazdag aljnövényzet eltűnt, tönkrement. Nagyrészt azonban már az akácos az uralkodó, meddő rozsnokkal, ragadós galajjal, vérehulló fecskefűvel és csalánnal, Petőfi keserűen-ironikus szavaival: „s a növények más ritka nemével”. Mindez nagy kár, hiszen a pusztai tölgyes az egyik legfajgazdagabb növénytársulás, amely az Alföldön egyáltalán létezhet. Okozza ezt a szárazabb erdőkre és a pusztagyepekre, továbbá az átmeneti határhelyzetű (ún. ökoton) élőhelyekre jellemző fajok sajátos keveredése, amely nyilvánvaló módon a rovarvilágban is megfigyelhető.
