Fajok, családok változatossága
Fajok, családok változatossága
Ha szintenként tekintjük át a sziklaerdők és szurdokerdők rovarvilágát, rögtön szembeötlő a lombfogyasztó hernyójú lepkék nagy változatossága: fajok és családok egyaránt. Lombos fáinknak három olyan neme van, amelyek számukra ezekben az erdőkben, mint tápnövények számításba jönnek: a juharok (a korai és a hegyi juhar), a hársak (a nagylevelű és a kislevelű hárs) és a kőrisek (mindenekelőtt a magas kőris, főleg a Dunántúlon a virágos kőris is). Fontos hernyótápnövény még a hegyi szil is. Juharon fejlődik néhány púposszövőfaj (pl. a csuklyás púposszövő – Lophoptery cuculla és a késő ősszel, a télbe nyúlóan rajzó tollas púposszövő – Ptilophora plumigera), több bagolylepke (pl. a kis lombbagoly – Cosima affinis, az aranysárga őszibagoly – Xanthia aurago, a juharbagoly – Acronycta aceris stb.) és számos araszolólepke (pl. a késő ősszel rajzó négypettyes téliaraszoló – Alsophila quadripunctaria és a főleg magasabb hegyvidékeken előforduló Trichopterysc sertata).
Hárs a tápnövénye a nagyon szép és változékony színezetű hársfaszendernek (Minas tiliae) és az ősszel rajzó citromsárga őszibagolynak (Xanthia citrago), míg kőrisen fejlődik a gyapjaslepkefélék rokonságába tartozó l-betűs szövő (Arctornis l-nigrum), a keskeny fabagoly (Lithophane semibrunnea) az Atethmia centrago nevű bagolylepkefaj és a ritka kőrislomb-araszoló (Ennomos alniaria). Kőrisen és juharon is táplálkozik több lombbagolyféle sok tápnövényű (polifág) hernyója, de a nagy kéköves bagolylepkéé (Catocala fraxini) is. Változatos, fajgazdag lepkeegyüttes kapcsolódik a hegyi szilhez. Szinte valamennyiük ritka, hiszen erdeink szilállományát meg a század eleji szilvész (szúbogarak által terjesztett gombabetegség) nagyon megtizedelte. Ilyen fajok pl. a szilfa-púposszövő (Dicranura ulmi), a szilfa-lombbagoly (Cosima diffinis) és a nálunk csak az Északi-középhegység magas részeiről ismert Discoloxia blomeri araszolólepke. A felsorolt fafajok mellett különösen a hűvösebb mikroklímájú, nedvesebb völgyekben nagy a jelentősége a kecskefűznek (Salic caprea) és a rezgőnyárnak (Populus tremula). Mivel ez a két fafaj különösen hidegtűrő, ezért még Dél-Szibéria lombelegyes (főleg nyíres-) tajgaövezetében is előfordul, ezáltal a rajtuk fejlődő, főleg Kelet-Ázsiában elterjedt lepkefajok Európába is eljutnak. Ezért ahol ezeknek a fáknak erős állományai vannak, ott számos érdekes, különleges lepkefajjal is találkozunk.
A kecskefűz a tápnövénye pl. a nagy színjátszólepkének (Apatura iris). A színjátszólepkék nemének (Apatura) legtöbb faja Ázsia keleti, délkeleti részén él. Közülük egy faj csupán Délkelet-Európáig terjed (a dél-alföldi nagy folyók ligeteiben élő magyar színjátszólepke – A. metis), két további – a nagy és kis színjátszólepke (A. ilia) viszont Közép-Európában is honos. Ezek a lepkék nevüket onnan kapták, hogy hímjeik szárnyának pikkelyei sajátosan módosultak: nagy nagyítással oszlopos szerkezetet mutatnak. Metszeti képük olyan, mint egy miniatűr oszlopcsarnoké. A pikkely különböző rétegeiről visszaverődő fény interferenciajelenséget okoz, ez okozza, hogy feketés-barnás színű szárnyaik meghatározott szögből nézve ragyogó ibolyás-lilás színekben pompáznak. A sokkal rejtettebb életmódú, többnyire a fák koronájában tartózkodó, és csupán rövid időszakokra, táplálkozni a talajra leereszkedő nőstényeknél ez az interferenciajelenség nem figyelhető meg. A színjátszólepkék sajátos ízlésű állatok. Legfeljebb néha a nőstények fogyasztanak nektárt, fő táplálékuk azonban hasonló szerves anyagokban és ásványi sókban gazdag folyadékok, amelyeket a nedves talajból, friss trágyából, vizeletből, elhullott állatok testéből vesznek fel. Ha ilyen lepkék élőhelyén kihelyezünk egy-egy kis darab erősen „illatozó” sajtot (pl. pálpusztait), akkor kedvező esetben jó néhány ilyen lepkét megfigyelhetünk rajta, amint szinte a szokott óvatosságukról is megfeledkezve táplálkoznak. Ezt tapasztalt természetfotósok jól ki is szokták használni, korábban a lepkegyűjtők is. Ma azonban ezeknek a szép, és sajnos megritkult, lepkéknek valamennyi európai faja törvényileg védett.
A rezgő nyár a tápnövénye a nagy nyárfalepkének (Limenitis populi). Ez is Európa szinte minden országában, ahol (még!) előfordul, törvényileg védett. Egyik legnagyobb termetű hazai nappali lepkénk; alapszíne felül kékesen csillogó fekete, fehér szalagokkal és szárnyai szegélyén vörös holdfoltokkal. Fonákja is rendkívül színes: narancsszín alapon fehéren szalagozott, szárnyai töve fémes türkizszínű. A lepke eléggé rövid ideig, június elejétől, közepétől kb. két hétig rajzik, táplálkozása, sajátos „ízlése” teljesen a nagy színjátszólepkéével egyező. Sokszor fordul elő vele együtt, egy élőhelyen kisebb termetű rokona, a lonclepke (Limenitis camilla), amelynek hernyója lonccserjén él. Szintén védett faj, ugyanígy a kék lonclepke (L. reducta), amely mediterrán jellegű, és hazánk déli részének dúsabb cserjeszintű erdeire jellemző.
A nagy színjátszó lepke élőhelyei a természetközeli állapotú hegyvidéki erdők szegélyei, ahol hernyója a kecskefűzön él
A nagy színjátszó lepke
A nagy színjátszólepke (Apatura iris) elsősorban azáltal különböztethető meg a rokon fajoktól, hogy szárnyainak fonáka is rendkívül színes. Hegyvidéki, hűvösebb patakvölgyekben, szurdokokban korábban elég gyakori volt, mára azonban eléggé ritkává vált. Ennek két fő oka van: egy inkább helyi és egy általánosabb. Nem kedvező számára az, hogy hernyójának tápnövénye, a kecskefűz erdészetileg „haszontalan” fafaj, ún. „gyomfa”, amelyet azokból az erdőkből, ahol intenzív fatermelés folyik, általában eltávolítanak. Ezért ez a faj csak ott tenyészhet, ahol nem folyik intenzív gazdálkodás. Ezen kívül valamennyi fejlődési stádiuma nagyon érzékeny a légszennyeződésre, mindenekelőtt a motorizáció okozta szennyeződésekre. E lepkék általában az erdei utakon, ösvényeken táplálkoznak, hernyóik tápnövénye – mivel fényigényes – szintén gyakran az utak mentén, erdőszegélyeken található meg. Amíg erdei útjainkon csak elvétve közlekedtek gépjárművekkel, hiszen korábban az erdészet is fogatokkal dolgozott, addig a színjátszólepkéknek erdős vidékeinken sokfelé éltek erős tenyésző népességei. Amióta azonban az erdészeti munkákat is gépesítették, ráadásul zömmel korszerűtlen nehéz járművekkel, és amióta az elkényelmesedett hétvégi kiránduló is lehetőleg kocsival menne még az erdőszéli szalonnasütő helyre is, nem beszélve egyéb „ténykedéseiről”, azóta ezeknek az állatoknak a legtöbb élőhelye tönkrement. Ezért a nagy színjátszólepkének is csupán hazánk „eldugottabb” vidékein maradt meg néhány erősebb népessége, pl. az Őrségben vagy az Aggteleki-karszton. A nagy színjátszólepke eléggé rövid ideig: június végétől július közepéig, végéig rajzik. A lombkoronaszintben lezajló párosodás után a nőstények petéiket egyenként rakják le a tápnövény leveleinek fonákára. A fiatal hernyó összesodort és – szőtt levelekből készült ún. hibernakulumban telel át, majd a tavasszal tovább táplálkozó hernyó május végén, június elején a tápnövény leveleire rögzítettfejjel lefelé csüngő bábbá alakul. Körülbelül 3 heti bábnyugalom után kel ki a kifejlett lepke.
A nagy színjátszólepke (Apatura iris) elsősorban azáltal különböztethető meg a rokon fajoktól, hogy szárnyainak fonáka is rendkívül színes. Hegyvidéki, hűvösebb patakvölgyekben, szurdokokban korábban elég gyakori volt, mára azonban eléggé ritkává vált. Ennek két fő oka van: egy inkább helyi és egy általánosabb. Nem kedvező számára az, hogy hernyójának tápnövénye, a kecskefűz erdészetileg „haszontalan” fafaj, ún. „gyomfa”, amelyet azokból az erdőkből, ahol intenzív fatermelés folyik, általában eltávolítanak. Ezért ez a faj csak ott tenyészhet, ahol nem folyik intenzív gazdálkodás. Ezen kívül valamennyi fejlődési stádiuma nagyon érzékeny a légszennyeződésre, mindenekelőtt a motorizáció okozta szennyeződésekre. E lepkék általában az erdei utakon, ösvényeken táplálkoznak, hernyóik tápnövénye – mivel fényigényes – szintén gyakran az utak mentén, erdőszegélyeken található meg. Amíg erdei útjainkon csak elvétve közlekedtek gépjárművekkel, hiszen korábban az erdészet is fogatokkal dolgozott, addig a színjátszólepkéknek erdős vidékeinken sokfelé éltek erős tenyésző népességei. Amióta azonban az erdészeti munkákat is gépesítették, ráadásul zömmel korszerűtlen nehéz járművekkel, és amióta az elkényelmesedett hétvégi kiránduló is lehetőleg kocsival menne még az erdőszéli szalonnasütő helyre is, nem beszélve egyéb „ténykedéseiről”, azóta ezeknek az állatoknak a legtöbb élőhelye tönkrement. Ezért a nagy színjátszólepkének is csupán hazánk „eldugottabb” vidékein maradt meg néhány erősebb népessége, pl. az Őrségben vagy az Aggteleki-karszton. A nagy színjátszólepke eléggé rövid ideig: június végétől július közepéig, végéig rajzik. A lombkoronaszintben lezajló párosodás után a nőstények petéiket egyenként rakják le a tápnövény leveleinek fonákára. A fiatal hernyó összesodort és – szőtt levelekből készült ún. hibernakulumban telel át, majd a tavasszal tovább táplálkozó hernyó május végén, június elején a tápnövény leveleire rögzítettfejjel lefelé csüngő bábbá alakul. Körülbelül 3 heti bábnyugalom után kel ki a kifejlett lepke.
