Lepkék, cincérek, szúbogarak
Lepkék, cincérek, szúbogarak
A kék lonclepke hazánk déli részén, dús cserjeszintű erdőkben fordul elő
Külsőleg a lonclepkékre emlékeztetőek a fehérsávoslepkék, amelyek szintén kelet-ázsiai eredetűek. Európának csak egyes, keleti-délkeleti területein fordulnak elő, a Kárpát-medence nyugati pereme egyúttal nyugati elterjedési határukat is jelzi. Ezért, mint faunánk jellegzetességei, szintén védelem alatt állanak. Közülük a nagy fehérsávoslepke (Neptis rivularis), amelynek hernyója gyöngyvesszőn (Spiraea) fejlődik, gyakran fordul elő sziklacserjésekben, sziklaerdők peremén; míg az erdei pillangósvirágúakon élő kis fehérsávos lepke (N. sappho) leginkább a hűvös, árnyas völgyek erdeiben gyakori, mindenekelőtt alacsonyabb hegyvidékeinken és dombságainkban.
Fontos tápnövény a rezgő nyár és a kecskefűz több púposszövő (Notodontidae), bagolylepke (Noctuidae) és araszolólepke (Geometridae) faj hernyójának számára is. Többségük észak-európai elterjedésű, nálunk főleg mint jellegzetesen hegyvidéki fajok, az ország nyugati peremterületén és az Északi-középhegység magasabb részein, továbbá kárpáti hatásokat mutató Beregi-síkon fordulnak elő. Ilyenek: a gyászos púposszövő (Notodonta torva), a barna csipkésaraszoló (Odontopera bidentata), a hullámos araszoló (Hyria undulata), a vörhenyes csücskösaraszoló (Epione vesepertaria) és az Iteophaga viminalis bagolylepke.
A szurdok- és a sziklaerdők elegyes faállományúak. Legtöbbjüket már a korábbi erdőtörvény alapján is erózióvédő funkciójú, ún. véderdőnek tekintették, ezért – bár nem nagy kiterjedésűek – mindmáig fennmaradtak természetközeli állapotú állományaik. Az ilyen erdők rovarvilága is igen változatos. Sok olyan, fában fejlődő rovarfajjal is találkozhatunk bennük, amelyek az intenzív művelés alatt álló gazdasági erdőkből már gyakorlatilag kipusztultak. Számos díszbogár, pl. a csillogó aranyoszöld hársfa-díszbogár (Lampra rutilans), a főleg szilben fejlődő sávosnyakú virág-díszbogár (Anthaxia manca), a több tápnövényű közönséges, a zöld és az aranyos karcsú-díszbogár (Agrilus angustulus, A. viridis, A. auricollis) lárvája fejlődik a száradásnak indult vagy betegeskedő, károsodott nedvkeringésű fákban. Hárs-„specialista” a hársfacincér (Stenostola ferrea) és a vékonyabb, száraz ágakban fejlődő hársfarőzsecincér (Exocentrus lusitanus), míg a juharcincér (Alosterna tabacicolor) és a gesztcincér (Liopus nebulosus) lárvája más, száradó fák kérge alatt is gyakran készíti járatait. Ritkább, főleg hegyi juharban fejlődik a juharfacincér (Rhopalopus insubricus).
A szélesszárnyú aranybagoly élőhelyei olyan szurdokerdők, ahol tápnövénye, a sisakvirág gazdagon tenyészik
A kis Apolló-lepke
Hagymás-gumós, ún. geofiton növényekben gazdagok mind a szurdokerdők, mind pedig a sziklaerdők. Közülük a keltike-fajokon él a védett kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne) hernyója. Sajátos fejlődési ritmusú faj. A hernyó mindössze egy-másfél hónapig táplálkozik, s igen gyorsan kifejlődik, hiszen tápláléka magas energiatartalmú: a tápnövény magvait fogyasztja. Rövid, néhány hetes a bábállapot is, a lepke általában május közepe táján kel ki, és mintegy három hétig rajzik. Szaporodásának több különleges sajátsága van. Bár a lepke az erdőben fejlődik ki, a rajzás és a párosodás mindig napsütésnek kitett helyeken, napsütéses időben zajlik. Különösen a hegytetői helyzetű tisztások a fő „randevúhelyek”. A hímek párosodás során, járulékos ivarmirigyeik váladékából a levegőn megszilárduló, csónak alakú tokot, ún. „párzótasakot” (sphragis) rögzítenek a nőstény lepke potrohának végére, amely a továbbiakban „erényövként” működik. Ezért a nőstények csak egyetlen alkalommal párosodhatnak. Petéik aránylag nagy méretűek, sok tápláléktartalékot (szikanyagot) tartalmaznak, ezért egy-egy nőstény aránylag nem nagyszámú (átlagban kb. 50) petét rak le, amelyeket nagy területet végigröpködve, egyenként helyez el, általában elszáradt növényi részekre, a tápnövény közelében, mivel ekkorra a keltikék már elfonnyadtak. A pete telel át.
Hagymás-gumós, ún. geofiton növényekben gazdagok mind a szurdokerdők, mind pedig a sziklaerdők. Közülük a keltike-fajokon él a védett kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne) hernyója. Sajátos fejlődési ritmusú faj. A hernyó mindössze egy-másfél hónapig táplálkozik, s igen gyorsan kifejlődik, hiszen tápláléka magas energiatartalmú: a tápnövény magvait fogyasztja. Rövid, néhány hetes a bábállapot is, a lepke általában május közepe táján kel ki, és mintegy három hétig rajzik. Szaporodásának több különleges sajátsága van. Bár a lepke az erdőben fejlődik ki, a rajzás és a párosodás mindig napsütésnek kitett helyeken, napsütéses időben zajlik. Különösen a hegytetői helyzetű tisztások a fő „randevúhelyek”. A hímek párosodás során, járulékos ivarmirigyeik váladékából a levegőn megszilárduló, csónak alakú tokot, ún. „párzótasakot” (sphragis) rögzítenek a nőstény lepke potrohának végére, amely a továbbiakban „erényövként” működik. Ezért a nőstények csak egyetlen alkalommal párosodhatnak. Petéik aránylag nagy méretűek, sok tápláléktartalékot (szikanyagot) tartalmaznak, ezért egy-egy nőstény aránylag nem nagyszámú (átlagban kb. 50) petét rak le, amelyeket nagy területet végigröpködve, egyenként helyez el, általában elszáradt növényi részekre, a tápnövény közelében, mivel ekkorra a keltikék már elfonnyadtak. A pete telel át.
A kis Apolló-lepke májusban rajzik. A lepkék virágzó növényekben gazdag erdőtisztásokon táplálkoznak
Ahol száradó fák vannak, ott mindig gyakran, sőt tömegesen találunk szúbogarakat. Különösen a kőrisnek és a szilnek vannak speciális, károkat is okozó szuvai. Ilyenek pl. a nagy kőrisszú – Hylesinus crenatus, a szőrös olajfa-szú – H. toranio, a pikkelyes kőrisszú – Leperisinus fraxini és a vöröslábú kőrisszú – L. orni, illetve az öves szilszú – Pteleobius vittatus, a tarka szilszú – P. kraatzi, a nagy, a középső és a törpe szil-szijácsszú – Eccoptogaster scolytus, E. laevis, E. pygmaeus. Vannak speciálisan juharban, illetőleg hársban fejlődő fajok, pl. a juharkéregszú – Eccoptogaster aceris, ill. a hársszú – Ernoporus tilae, de vannak több tápnövényű fajok is, amilyen a hengeres törzsszú – Platypus cylindrus, a lombfarágó szú – Xyloterus signatus és a közönséges szilszú – Ernoporus caucasicus.
A szurdokerdők további jellegzetessége, hogy talajukban sok nitrogén halmozódik fel. Ez a magas nedvességtartalommal együtt az eredményezi, hogy a szurokerdők aljnövényzete dús, sokszor magaskórós jellegű, pl. ahol tömeges bennük a holdviola (Lunaria rediviva) és a nenyúljhozzám(Impatiens noli-tangere). Előbbi a Bükk hegység szurdokvölgyeiben a hegyi fehérlepke (Pieris bryoniae) fontos tápnövénye. Utóbbin pedig néhány jellegzetes araszolólepke-faj (Eustroma reticulatum, Ecliptopera capitata, Xanthorrhoe biriviata) fejlődik. Fontos, magaskórós jellegű növényei a szurdokerdőnek a különböző sisakvirág-(Aconitum) fajok. Rajtuk különlegesen szép, érdekes külsejű bagolylepkék (Noctuidae): az ún. aranybaglyok (Plusiinae) egyes, ritka fajai fejlődnek. Ilyen pl. a nagy sisakvirágon (A. lycoctonum ssp. vulparia) fejlődő sisakvirág-aranybagoly (Euchalcia variabilis) és a szélesszárnyú aranybagoly (Polychrysia moneta). Hernyóik a sisakvirág jellegzetesen összeszőtt levelei között élnek. Régebben elég gyakoriak voltak néhány, Budapesthez közel eső, kedvelt kirándulóhelyen is. A szurdokerdők növényzetének degradálódásával együtt váltak egyre inkább veszélyeztetetté.
A szurdokerdők fontos jellegzetessége a hűvös-nedves mikroklíma. Ezért igen alkalmasak korábbi, a mainál hidegebb éghajlatú időszakok maradványfajainak megőrzésére. E tekintetben legfontosabbak a Bakony és a Bükk-hegység mészkőszurdokai, ahol a kedvező mikroklimatikus zugok még ún. „jégkorszaki” reliktumok fennmaradását is lehetővé tették. Ilyen a Magyarországon csupán a Bakony központi részén előforduló Perizoma didymatum, ill. a Bükk-fennsík egyes, északi kitettségű sziklás szurdokaiban tenyésző, szintén glaciális maradvány jellegű tápnövényhez (havasi ikravirág – Arabis alpina) kötött Entephria cyanata araszolólepke.
V. Z.
