Meghatározó a talaj is
Meghatározó a talaj is
Az alapkőzet számos sajátságára a rovarvilág érzékenyen válaszol. A mészszegény, ill. fémionokban szegény kőzetek és a rajtuk képződő talajok általában rossz hő- és vízháztartásúak, savas kémhatásúak. Ez nemcsak a növényzet összetételére nyomja rá a bélyegét, de erős szelekciós tényező a rovarok számára is. Ha hirtelen felmelegednek, akkor pl. jól megélnek rajtuk azok az egyébként nem túl igényes sáskafajok, amelyek az aktivitásukhoz szükséges energiát közvetlenül a naptól áthevülő kőzet- vagy talajfelszíntől veszik át (ún. geobiont életformájúak), pl. a kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens), szalagos sáska (Oedealus decorus), homokszínű sáska (Sphingonotus coerulans). Nem képesek viszont megélni az olyan hőigényes fajok, amelyek érzékenyek a nagy hőingadozásra, amilyen pl. számos futóbogárfaj. Az ilyen állatok a kedvezőbb hőháztartású, nagyobb hőkapacitású karbonátos alapkőzethez (mészkő, dolomit) vagy a bázisokban gazdagabb, sötét színű vulkáni kőzetekhez (pl. bazalt) ragaszkodnak. Mivel maradványfajok megőrzésére is általában azok a kőzetek alkalmasak, ahol az éghajlati változások letompítva, „megszelídítve” érvényesülnek, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy éppen az ilyen hegy- és dombvidékeink azok, amelyek a legtöbb életföldrajzilag különleges, ún. „színezőelemet” őrizték meg a legkülönbözőbb rovarcsoportokból.
A napsütött sziklákon gyakran láthatunk kb. fél centiméteres, hosszúcsápú és farkfüggelékű, de szárnyatlan, világosabb-sötétebb szürkés-barnás mintázatú rovarokat, amelyek farfüggelékeik segítségével ugrani is tudnak. Szárnyatlanságuk – sok más rovarral ellentétben – nem másodlagos leegyszerűsödés eredménye: ők elsődlegesen szárnyatlanok. Ugró ősrovaroknak (Machilida) nevezzük őket. Az ősi és a fejlettebb jellegek sajátos együttesét mutatják: még szárnyatlanok, még vannak potrohvégtagjaik, de már egész életükben állandó szelvényszámúak, és már a fejlettebb rovarokhoz hasonló szájszervekkel rendelkeznek. Igen sajátos a száraz, kőtörmelékes váztalajok anyagforgalma. Bizonyos, másutt gyakori, jól ismert állatcsoortok a szélsőséges körülmények miatt aligha találnak bennük megélhetést, ilyenek pl. a földigiliszták. Mégis vannak olyan szervezetek, amelyek a szélsőséges viszonyok között is képesek fenntartani a szerves anyagok lebontását, pl. az egyszerűbb szervezetű ízeltlábúak közé tartozó ikerszelvényesek (Diploda), százlábúak (Chilopoda), ászkák (Isopoda) és ősibb, elsődlegesen szárnyatlan rovarok. Jelentősek lehetnek azonban az anyagforgalomban fejlettebb rovarok speciálisan módosult életmódú lárvái is, pl. bizonyos bagolylepkék (Noctuidae) hernyói. Ezek a földi-bagolylepkék (Noctinae alcsalád) hernyói a nap jelentős részét a talajfelszín közelében, a földbe fúródva vagy kőtörmelék alá húzódva töltik. Éjszaka fogyasztják el, ezzel jelentős mennyiségű növényi eredetű anyagot juttatnak a talajba. Több fajuk nálunk a sziklagyepek életközösségeinek jellemző tagja. A Dunántúl dolomit-sziklagyepeinek jellegzetes faja pl. a vonalkás földibagoly (Euxoa vitta), amely a Bécsi-medence peremétől a Budai-hegyekig (pl. Sas-hegy) terjedt el, és nyílt dolomit-sziklagyepekben jelentős egyedszámot érhet el. A lepkék augusztus végén és szeptemberben rajzanak. Hasonló időszakban jelenik meg a pusztai földibagoly (E. distinguenda), amely az eurázsiai sztyeppek egyik nagy elterjedésű bagolylepkéje. Nálunk nem kizárólag dolomiton, de mindig sekély termőrétegű, törmelékes talajú gyepekben tenyészik, legtöbb élőhelye a középhegységeinket szegélyező dombvidékeken van. Szintén nyár végi rajzású, és nálunk nagyon szűk elterjedésű állat a selymes földibagoly (E. decora), amelynek a Pilisi dolomitterületein van néhány erősebb népessége. Gyakoribb az Alpok egyes szárazabb vidékein és a hegységperemek sziklás letörésein. Hozzá hasonló, de kékesebb árnyalatú, ezüstszürke alapszínű az ezüstös földibagoly (E. birivia), amely nálunk az Aggteleki-karszt finom-törmelékes élőhelyeinek nevezetes ritkasága, de megvan, nagyon helyhez kötötten, a Bükk délnyugati részének erősen aprózódó kagylós mészkövén is. Az előzőekkel ellentétben, a fehérsávos földibagoly (E. hastifera) már szélesebb elterjedésű, megvan a zártabb sziklagyepekben, de helyenként a jobb állapotú alföldi löszposztákon is. A földibaglyok egy része a mediterrán területek száraz hegyvidékeinek jellemző állata. Ilyen pl. a kökörcsinvirág-földibagoly (Chresotis fimbriola), amely a marokkói Atlasztói Irán hegyvidékeiig sokfelé előfordul, de mindenütt szigetszerűen, és az egyes földrajzilag elszigetelt népességek rendszerint önálló alfajokká fejlődtek. Ezt a fajt még a múlt század elején a Budai-hegyekben fedezték fel. Ezért a Budai-hegyekben, illetve ettől nyugatra egészen a Bécsi-medence pereméig („Porta Hungarica”) elterjedt alfaj képezi a faj nevezéktani törzsalakját. A Vértesben, a Bakonyban és a Keszthelyi-hegység dolomitterületein többfelé előfordul. Teljesne izoláltan fordul elő az Aggteleki-karszt fennsíkjainak sziklás letörésein, ahol önálló, bennszülött alfaja él. Ugyanennek a nemnek további fajai is sziklagyepekhez kötöttek, pl. a nyár végén rajzó gyöngyházfényű földibagoly (Ch. margaritacea).
Sztyepprétjeink kontinentális maradványeleme az eurázsiai sáska
Jellegzetes száraz hegyvidéki faj az álolaszsáska
Sziklagyepeinken előfordulnak olyan fajok is, amelyek egyébként a magasabb hegyvidékek lakói. Elterjedésük kialakulásának fontos mozzanata volt, hogy a jégkorszakok folyamán erősebben eljegesedett hegyvidékekről a jégmentes peremterületekre szorultak le, majd amikor az eljegesedések elmúltával ezek az alacsonyabb fekvésű területek kezdtek beerdősödni, akkor részben visszanyomultak a nagyobb magasságokba, de megmaradtak azokon a hegység peremi területeken is, ahol a helyi tényezők sikeresen gátolták a beerdősödést. Az ilyen fajokat, növényeket-állatokat egyaránt nevezzük dealpin jellegűeknek. Ilyen pl. a Dichagyris musiva nevű földibagoly-lepke vagy a napfényes késő délutáni órákban rajzó törpe hegyibagoly-lepke (Photedes captiuncula).
Ugyanúgy, ahogy a növényvilágban, a rovarok körében is a dolomitterületek biztosítják a legtöbbféle maradványfaj (reliktum) megélhetését. Ennek oka mindenekelőtt a dolomit alapkőzet sajátos fizikai tulajdonságaiban rejlik. A dolomit mindenféle kémiai mállással szemben roppant ellenálló, a sénsavas víz sem oldja. Mivel rendkívül rideg kőszet, hőingadozás hatására erősen aprózódik. Éles gerincek, törmelékes lejtők, mozgalmas domborzati formák alakulnak ki, amelyeken mindig vannak újonnan képződő, nyers kőzettörmelékekkel borított felszínek. A sekély termőrétegű termőhelyek kevéssé alkalmasak a beerdősödésre, illetőleg ahonnan az erdő eltűnt, ott igen nehezen jön létre újra. Dolomiton mindig sok a sziklahasadék, repedés, amely bizonyos rovarfajok számára nélkülözhetetlen búvóhely. Ilyen pl. a változékony és a tarka sziklaaraszoló (Gnophos intermedius, G. variegatus). A dolomittörmelékes nyílt sziklagyepek állatai, amelyeknek a Dunántúli-középhegység (Vértes, Pilis, Gerecse, Budai-hegyek) területén bennszülött (endemikus) alfajai alakultak ki. A zártabb sziklagyepekhez kötött állatok számára is létfontosságú, hogy élőhelyek nem erdősödhetnek be, a kőtörmelékes váztalaj tartósan megmarad, és lefékezi a növénytakaró szukcessziós változatait. Ezeknek a fajoknak az elterjedése szaggatott, legközelebbi rokonaik is sokszor tekintélyes földrajzi távolságokban élnek. A füstös ősziaraszoló (Lignyoptera fumidaria) a Budai-hegységben és a Vértesben száraz dolomitgyepekben él. Rendkívül helyhez kötött állat, nősténye röpképtelen; csakúgy, mint a csüngőaraszolóé (Phyllometra culminaria). Utóbbi nálunk csak a Vértes néhány maradványjellegű élőhelyén tenyészik. Ennek a rendkívül kecses, apró termetű araszolónak a hímjei május elején a napos délelőtti órákban a sziklagyepekben rajzanak. A nőstények röpképtelenek. Magyarországhoz legközelebb az erdélyi Mezőségen, Kis-Ázsia belsejében, illetőleg az Urál hegységtől délre elterülő sztyeppvidékeken fordul elő. A Cucullia mixta nevű csuklyásbagoly-lepke nálunk csupán a Vértesben fordul elő (bár régi példányai vannak a Budai-hegyekből is), ahol sajátos bennszülött alfaj alakult ki.
Száraz sztyepprétjeink érdekes reliktumfaja a szűznemzéssel szaporodó fűrészlábú szöcske
A fóti boglárka jól tenyésző populációját a Tokaji-hegyen találtuk meg: nászjáték és párzás
A fóti boglárka (Plebeius sephirus)
Ennek a jellegzetesen hazai boglárkalepkefajnak igen kicsiny területűek az élőhelyei. A faj azért is magyar specialitás, mivel a múlt század híres magyar rovarkutatója, Frivaldszky Imre fedezte fel, a bulgáriai Szlive környékén, a Balkán-hegység lejtőin. Később kitűnt, hogy az állat az ukrajnai–délorosz sztyeppeken is megvan, és foltszerűen a Balkánon is többfelé. Meglelték az erdélyi Mezőségben és Szerbia északkeleti részén, a Deliblát-pusztán, azután a híres fóti Somlyó-hegyen, mindenütt gazdag növényzetű, eredeti sztyeppréteken. Kitűnt, hogy a fővárostól keletre-északkeletre levő homokterületeken is megvan néhány helyen, ahol tápnövénye,a szintén védett szártalan csüdű (Astragalus exscapus) terem. A tápnövény-specializáció érdekes esetét mutatja a fóti boglkának az a népessége, amely a tokaji Kopasz-hegy déli lejtőin él, ugyanis itt a tápnövény a szártalan csüdfű közeli rokona: a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus), amely a jégkorszak utáni szyteppidőszak maradványfaja. Ez a kapcsolat egyben a boglárkapopuláció maradvány jellegét is bizonyítja. Mivel a tápnövény csupán foltszerűen, néhány hektáros kis sztyepprétszigeteken terem, a rajta fejlődő lepke egyes kis kolóniái is elszigetelődtek egymástól. Közöttük az egyedek cserélődése minimális. Ahol a tenyészőhelyeket egy-egy kisebb erdősáv vagy telepített akácos választja el egymástól, ez gyakorlatilag teljes akadályt jelent az erősen élőhelyhez kötött lepkék mozgásában. Egy-egy ilyen szigetszerű szaporodóközösség egyidejűleg mindössze 50–200 egyedből áll. A lepkék május közepe táján jelennek meg, és időjárási viszonyoktól függően 2-3 hétig rajzanak. Ez az időszak pontosan egybeesik a gyapjas csüdfű virágzási idejével. Mivel a lepkék leggyakrabban a hernyó tápnövényén vagy annak közvetlen közelében tartózkodnak, ezért a párok is gyakran a csüdfűnövényen találják meg egymást. A nőstény rendszerint egy-egy magasabbra kiemelkedő virágon vagy kórón ül, ám a kereső repüléssel közeledő hím többnyire csak néhány centiméter távolságból veszi észre. Néhány perces nászjáték után kezdődik a párzás, amely legalább fél óráig tart. Eközben a pár nyugodtan üldögél, csak erősebb inger hatására száll el. Megtermékenyülés után a nőstény lepke petéit a csüdfű levélfonákára helyezi, egy-egy növényre általában 8–10 petét rakva. Alig egy hét múlva kelnek ki a kis hernyók, amelyeket speciális hangyafajok hurcolnak bolyaikba, és saját ivadékukként táplálnak tovább. A hernyó a hangyabolyban telel át, és kora tavasszal bábozódik.
Ennek a jellegzetesen hazai boglárkalepkefajnak igen kicsiny területűek az élőhelyei. A faj azért is magyar specialitás, mivel a múlt század híres magyar rovarkutatója, Frivaldszky Imre fedezte fel, a bulgáriai Szlive környékén, a Balkán-hegység lejtőin. Később kitűnt, hogy az állat az ukrajnai–délorosz sztyeppeken is megvan, és foltszerűen a Balkánon is többfelé. Meglelték az erdélyi Mezőségben és Szerbia északkeleti részén, a Deliblát-pusztán, azután a híres fóti Somlyó-hegyen, mindenütt gazdag növényzetű, eredeti sztyeppréteken. Kitűnt, hogy a fővárostól keletre-északkeletre levő homokterületeken is megvan néhány helyen, ahol tápnövénye,a szintén védett szártalan csüdű (Astragalus exscapus) terem. A tápnövény-specializáció érdekes esetét mutatja a fóti boglkának az a népessége, amely a tokaji Kopasz-hegy déli lejtőin él, ugyanis itt a tápnövény a szártalan csüdfű közeli rokona: a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus), amely a jégkorszak utáni szyteppidőszak maradványfaja. Ez a kapcsolat egyben a boglárkapopuláció maradvány jellegét is bizonyítja. Mivel a tápnövény csupán foltszerűen, néhány hektáros kis sztyepprétszigeteken terem, a rajta fejlődő lepke egyes kis kolóniái is elszigetelődtek egymástól. Közöttük az egyedek cserélődése minimális. Ahol a tenyészőhelyeket egy-egy kisebb erdősáv vagy telepített akácos választja el egymástól, ez gyakorlatilag teljes akadályt jelent az erősen élőhelyhez kötött lepkék mozgásában. Egy-egy ilyen szigetszerű szaporodóközösség egyidejűleg mindössze 50–200 egyedből áll. A lepkék május közepe táján jelennek meg, és időjárási viszonyoktól függően 2-3 hétig rajzanak. Ez az időszak pontosan egybeesik a gyapjas csüdfű virágzási idejével. Mivel a lepkék leggyakrabban a hernyó tápnövényén vagy annak közvetlen közelében tartózkodnak, ezért a párok is gyakran a csüdfűnövényen találják meg egymást. A nőstény rendszerint egy-egy magasabbra kiemelkedő virágon vagy kórón ül, ám a kereső repüléssel közeledő hím többnyire csak néhány centiméter távolságból veszi észre. Néhány perces nászjáték után kezdődik a párzás, amely legalább fél óráig tart. Eközben a pár nyugodtan üldögél, csak erősebb inger hatására száll el. Megtermékenyülés után a nőstény lepke petéit a csüdfű levélfonákára helyezi, egy-egy növényre általában 8–10 petét rakva. Alig egy hét múlva kelnek ki a kis hernyók, amelyeket speciális hangyafajok hurcolnak bolyaikba, és saját ivadékukként táplálnak tovább. A hernyó a hangyabolyban telel át, és kora tavasszal bábozódik.
Látjuk, hogy az a tény, hogy valamely rovarfaj sziklagyepekben tenyészik számos feltétel teljesülésén múlik. Legtöbbjük nem valamilyen speciális tápnövényt igényel, hanem az aljzat hőháztartása, a kőzettörmelék fizikai sajátságai, hosszabb távon: az élőhely beerdősülésével szembeni védettség együttesen biztosítják az állat és élőhelyének szoros, stabil kapcsolatát. E kapcsolat szorosságának egyik igen fontos jelzője az állat viselkedése. A sziklagyepekben élő rovarok jelentős része vészeli át a forró nappali órákat sziklahasadékokba, kőzettörmelék alá, növények gyökerei közé rejtőzve. Mások viszont éppen a legmelegebb, napsütéses időszakokban aktívak, mint pl. a piros hosszúlábú hangya (Cataglyphis bicolor), amely a naptól átforrósódó dolomittörmeléken felfelé tartott potrohhal rohangászik. Testét hosszú lábaival távol tartja az átforrósódó felszíntől. Hőigényes, napfénykedvelő állatok a földipoloskák (Cydnidae). Mivel hátpajzsuk gyakran az egész potrohot befedi, külsejük az apróbb bogarakéra emlékeztet, pl. fémes földipoloska (Thyreocoris scarabaeides). Sok szempontból hasonlóak, de nagyobb termetűek a pajzsospoloskák (Sscuttelleridae). Közülük több faj a száraz-meleg sziklagyepes élőhelyek lakója, amilyen a pettyes pajzspoloska (Psacasta neglecta).
