Szöcskék és sáskafélék
Szöcskék és sáskafélék
Inkább a nagyobb arányban gyeppel borított szyepplejtőkön élnek a nyílt növénytársulásokra jellemző szöcske- és sáskafélék. A szöcskék(Tettigonoidea) közül az egyik legnevezetesebb faj a fűrészlábú szöcske (Saga pedo), amely hosszú tojócsövével együtt közel 10 cm-es testhosszúságú. Csak nőstényei ismeretesek, petéit megtermékenyítés nélkül rakja le. Ezt a szaporodási módot szűznemzésnek (partenogenezis) nevezzük. Ragadozó állat, főleg kisebb sáskákkal táplálkozik. Zsákmányát lassú, imbolygó mozgással cserkészi be, és tüskés elülső lábaival, majd éles rágóival ragadja meg. Hosszú lábait szétterpesztve, a magas fűben igen ügyesen közlekedik. Elsősorban a késő délutáni-alkonyati órákban aktív. Nálunk a Mecsektől kezdve egészen a Zempléni-hegység déli részéig sokfelé elterjedt, de mindenütt csak kicsiny, elszigetelt népességekben, gyér egyedszámban. Szintén a magasabb füvű száraz gyepekhez ragaszkodnak a pókszöcskék (Poecilimon spp.). Magaskórós növényeken, leggyakrabban ernyősvirágzatúakon tartózkodnak. Nagyon sajátos elterjedésű faj az eurázsiai sáska (Stenobothrus eurasius). Areája Mongólia és Dél-Szibéria sztyeppes területeitől keskeny sávban húzódik a Kárpát-medence nyugati pereméig. Nálunk csupán elszigetelt kis foltokban élnek maradványjellegű népességei. Ez utóbbi megállapítás vonatkozik a csökevényes szárnyú, csupán kőtörmelékes talajú, meleg-száraz élőhelyeken előforduló álolaszsáskára (Paracaloptenus caloptenoides).
Régebben az egyenes szárnyú rovarokhoz sorolták, ma önálló rend (fogólábúak – Mantodea) képviselőjének tekintik az ájtatos manónak is nevezett imádkozó sáskát (Mantis religiosa). Színezete nagyon változó: ha a növényzet üdébb, akkor a zöld színű alak van többségben; elszáradt, kiaszott növényzetű élőhelyeken viszont jobbára barnás színű állatokkal találkozunk. A kisebb, karcsú potrohú hímek jól repülnek, míg a súlyos potrohú, tetemesebb nőstények kevesebbet változtatják helyüket.
