Fenyő-specialisták
Fenyő-specialisták
A nálunk élő többi fenyőfajnak is megvannak a maguk sajátos, rájuk specializálódott rovarfajai. Mivel nálunk sem nagyobb kiterjedésű jegenyefenyvesek, sem jegenyefenyves-bükkösök nincsenek, de a jegenyefenyő nagyobb mértékű telepítéséhez sincsenek meg a szükséges termőhelyi feltételek, ezért a jegenyefenyő-specialista rovarfajok nálunk meglehetősen ritkák, leginkább az ország nyugati határszélein fordulnak elő. Ilyen mindenekelőtt néhány sodrólepke, pl. a jegenyefenyőhajtás-sodrómoly (Cacoecia murinana). Hernyói a jegenyefenyő fiatal hajtásain cső alakú szövedéket készítenek, amelyet a hajtás növekedésével meghosszabbítanak. Főleg a fiatal hajtások tűit és epidermiszét fogyasztják.
A jegenyefenyőn élő fajok többsége több tápnövényű (ún. polifág) faj, amelyek elsősorban lucfenyőn, esetleg mind lucon, mind erdeifenyőn táplálkoznak, és csak alkalmilag, vagy a fő tápnövényeik lerágása után mennek át a jegenyefenyőre.
Mivel nálunk a vörösfenyő (Larix decidua) nem őshonos, telepítései sem jelentősek, a vörösfenyőn fejlődő tápnövény-specialista fajok száma nálunk csekély, gyakoriságuk jelentéktelen. Példaként említhető a vörösfenyő tűiben aknázó hernyójú vörösfenyő-aknázómoly (Coleophora lariciella), a vörösfenyő-tűin szövedéket készítő vörösfenyő-sodrólepke (Semastia diniana).
Jóval nagyobb azoknak a sok tápnövényű fenyőn fejlődő fajoknak a száma, amelyek a vörösfenyőn is megélnek. Ezek többnyire gyakori, sőt tömeges, erdészeti szempontból kártevőként nyilvántartott fajok, mint a korábban már említett erdeifenyőtű-sodrólepke, toboz-fényilonca, nagy fadarázs, fekete virág-díszbogár, romboló fenyőcincér, betűzőszú, barna fogasszú stb. Jelentőségük főleg ott van, ahol a termőhelyi viszonyokat „megerőszakolva” mindenáron vörösfenyőt akarnak telepíteni, ami rendszerint megbosszulja magát.
Legismertebb szúfélénink a betűzőszú (Ipsis typographus), amelynek jellegzetes rágásképeit leggyakrabban lucfenyő kérge alatt láthatjuk. A járatok egy függőleges, nagyjából egyenes anyamenetből állnak, amelyhez oldalirányban nagyobb számú lárvamenet csatlakozik. Ez a kép úgy jön létre, hogy a függőleges menetet kirágó nőstény bogár a járatának falára meghatározott távolságokban helyezi el petéit, majd a petékből kikelő lárvák alakítják ki a további rágásképet. A lárvamenetek végén találjuk a bebábozódási kamrákat, ahonnan azután a kifejlett bogár kifúrja magát a szabadba. A betűzőszúnak egy évben általában két nemzedéke fejlődik ki, de mivel a kifejlett bogarak aránylag hosszú életűek és peterakásuk hosszú ideig tart, a legkülönbözőbb fejlődési alakok egyidejűleg is megtalálhatók. Mivel a betűzőszú elszaporodásának a meleg-száraz termőhelyi viszonyok kedveznek, ezért tömegesen elsősorban a déli kitettségű lejtőkön jelenik meg, ott, ahol a lucos állományban növekedésben elmaradt, száradásnak indult ún. „alászorult” fák vannak.
Az uóbbi időben hazánkban is megjelentek a nálunk nem őshonos fenyőfajok. Mindenekelőtt ilyen a feketefenyő, amelyet az 50-es évektől kezdve nálunk kiterjedten használnak ún. „kopárfásításra”. Ez a jelenség tipikus példája annak, amikor a jó indíttatású szándék rosszra fordul. Való igaz, hogy országunknak nagy szüksége van az erdősültség mértékének növelésére. Ennek megoldása azonban nem a legértékesebb dolomitsziklagyep és molyhos tölgyes bokorerdő termőhelyek befenyvesítése. Ezeknek a szélsőséges termőhelyekre telepített feketefenyő fenyveseknek sok lesz az olyan „opportunista” kártevője, amely egyébként az erdeifenyőn él, de a bőséges táplálékkínálat hatására átvált a feketefenyőre. Emellett az ilyen száraz termőhelyű fenyvesek egyetlen eldobott gyufaszáltól vagy cigarettacsikktől könnyen lángot fognak és fáklyaként égnek, amire sajnos, az utóbbi évek meleg-száraz nyarain szomorúan sok példa adódott.
A további fenyőfajokon, mint amilyenek az amerikai eredetű simafenyő (Pinus strobus), selyemfenyő (P. ponderosa), az ezüstfenyő (Abies concolor), a duglászfenyő (Pseudotsuga taxifolia) mindig azok a rovarfajok telepednek meg, amelyek a velük leginkább rokon őshonos fenyőféléinken élnek.
Különleges életmódbeli csoportot képeznek fenyőink levéltetvei (Aphidina) és pajzstetvei (Coccina). Bár tápnövény-speializációjuk többnyire erős, mégsem lehet őket egyetlen tűlevelű fajhoz kötni, mert szaporodási ciklusaikban gyakran találkozunk gazdanövénycserével. A valódi levéltetvek (Aphididae) egyik fontos csoportját képezik a gallytetvek, amelyek közül tűlevelű fáink gallytetvei a Cinara nembe tartoznak. Erősen specializáltak, szinte minden egyes tűlevelű fafajnak megvan a maga gallytetve, amelyek a fenyők fiatal hajtásait szívogatják. Ha tömegesen fordulnak elő, a friss hajtások elsatnyulását, elszáradását okozzák. A levéltetvek egyik legfontosabb csoportja a fenyő-gubacstetvek (Adelgidae-család). Gazdacserés nemzedékváltozással fejlődnek. A kétivarú nemzedékek megtermékenyült nőstényének nyár végén lerakott petéjéből áttelelés után ún. alapító anya (Fundatrix)-nemzedék fejlődik, amely mindig a fő gazdanövényen él. Ez szárnyatlan, és szívásával rügygubacsot hoz létre. Szűznemzéssel nagyobb számú szárnyatlan, majd a gazdanövénycserét végrehajtó szárnyas (ún. migrans alata) nemzedék jön létre, amely a mellékgazdanövényre települ át.
A fenyvesek aljnövényzete többnyire gyér, talajukat pedig lassan lebomló fenyőtűk rétege borítja. Ezért gyep- és talajszintjük rovarvilága többnyire szegényes, egyhangú. Összetételét mindenekelőtt a táplálékkínálat határozza meg. Az egyik fő táplálékforrást az áfonyák és velük rokon törpecserjék adják. Sok olyan tápnövény-specialista van, aki a fényiloncák (Pryalidae), a bagolylepkék (Noctuidae) és az araszolólepkék (Geometridae) köréből, amelyek lárvája főként vagy kizárólag áfonyán él (pl. az Udea nem több faja, az óriás hegyibagolylepke – Eurois occulta, a Gnophos nembe tartozó több araszolólepke-faj stb.). A másik fő életmódbeli csoport a ragadozó rovaroké. Közülük a futóbogarak (Carabidae) eléggé fajgazdagon vannak képviselve, azonban a fajok nagy része nem kifejezetten tűlevelűerdő-lakó. Hazánk nyugati hegyvidékeinek fenyveseiben él az aranyos futrinka (Carabus auronitens) és az alhavasu futrinka (C. irregularis).
A fenyőkön élő levéltetvekkel is sok ragadozó rovar táplálkozik, ilyenek pl. a szemfoltos katicabogár (Anatis ocellata) és a levéltetvésző fátyolkák (Hemerobiidae család) több faja. Döntően ragadozó életmódúak a fenyvesekre jellemző, hatalmas bolyokat építő hangyafajok (Formicidae). Legfontosabbak a nagy erdei vöröshangyák (Formica rufa és közeli rokonai). Ezek a hangyák fenyőtűkből hatalmas, időnként méternél szélesebb és fél méternél magasabb fészket építenek. Élve vagy halva, a legkülönbözőbb rovarokat gyűjtik, de az apróbb gerinceseket és a növényi táplálékot sem vetik meg.
Száraz fenyőtörzsekbe készíti fészkeit a fekete lóhangya
Fenyőtűkből építi hatalmas bolyait az erdei vöröshangya
V. Z.
