Csak a nevében fürge
Csak a nevében fürge
Eddigi összehasonlításoknál már több alkalommal szóba került hazánk leggyakoribb gyíkfaja, a fürge gyík (Lacerta agilis). Azon állatok közé tartozik, amelyek nevüket Carl Linnétől (1707–1778), a nagy svéd rendezőtől kapták, aki Systema Naturae című művében elsőként alkalmazta következetesen az állat- és növényismeretben mind a mai napig használatos kettős nevezéktant. Ennek értelmében a tudományos (többnyire latin vagy latinosított) név első tagja azt a szűkebb csoportot (génuszt, magyarul nemet) jelöli, amelyek a szóbanforgó állat legközelebbi rokonságát alkotják, a második helyen álló név pedig az illető fajra jellemző megkülönböztető, egyedi elnevezés. A fürge gyík esetében a Lacerta agilis kifejezés szó szerint fürge (agilis) gyíkot (Lacerta) jelent. A kettős nevezéktan nagy vívmánya abban rejlik, hogy segítségével minden egyes élőlényt egyértelműen, egyetlen, következetes, kötelező névvel lehet illetni. E nevek adását és használatát természetesen bonyolult szabályzat, a kettős nevezéktan nemzetközi kódexe írja elő.
Bár Linné, ki tudja, mi okból, e gyíkfajt fürgének nevezte el, hüllőnk jócskán rácáfol erre a megelőlegezett bizalomra. A gyíkokat ismerő ember jól tudja, hogy a „fürge” gyík alighanem a leglomhább hazai társai közül, s megzavarva inkább az aljnövényzet közé furakodva vagy egy föld alatti lyukba bújva próbál elmenekülni. Színezete is rendkívül alkalmas elrejtésére, testén mindig találhatók barnás, fehéres, zöldes foltok, amelyek feloldják körvonalait, és észrevehetetlenné teszik a növényzetben. A hímen és a nőstényen egyaránt két, ilyen foltokból rendezett hosszanti csík húzódik, melyek között a hát középvonalában, mintegy 10 apró pikkelysor szélességben, egy sötétebb barna szalag helyezkedik el. A test oldalán mindkét nemnél sötétbarna vagy fekete szemfoltok sorakoznak, de a hímek alapszíne zöldesebb, nász idején pedig ragyogó fűzöld. A hasoldal fehér vagy sárga, apró fekete pettyekkel elszórtan tarkítva. Hazánkban többfelé előfordul a fürge gyík ún. vöröshátú változata, amelynél a barna hátszalagot a hímnél élénkebb, néha téglavörös, a nősténynél fakóbb, szürkésbarna, egyszínű sáv helyettesíti, és a törzsön is kevesebb a szemfolt és az egyéb petty. Ritkán csaknem teljesen egyenletes, bronzosbarna színű példányokkal is találkozhatunk. A sokszor hasonló élőhelyen fürge gyík és zöld gyík fiatalokat szintén el lehet különíteni testük színezete alapján: a fürge gyík utódain a fakóbarna alapszínen mindig sorakoznak kétoldalt apró, fehér központú, éles szemfoltok. A fiatal zöld gyíkok teste karcsúbb, farkuk hosszabb, s rajtuk szemfoltok soha nincsenek, bár apró fehér pettyek, néha vajszínű csíkba rendeződve, előfordulhatnak. A többi nyakörvös gyíkkal együtt a fürge gyík hímjeire is jellemző az ún. combpórusok jelenléte. A hátsó lábak combjának alsó oldalán, a hátsó élhez közel, a nagyobb méretű haspajzsok és az aprócska combpikkelyek találkozási vonalánál mindkét oldalon egy-egy sor piciny hordócskához hasonlító pórus látható, amelyek, különösen tavasszal a párzás idején viaszos váladékot termelnek. A pórusok apró nyílásaiból szabad szemmel is látható viaszkúpocskák lógnak ki, amelyek a növényzethez, a talajhoz dörzsölődve illatanyagot hagynak maguk után. A hím gyíkok valószínűleg e jelzések révén osztják fel a területet egymás közt, és ezt a területet, az ún. territóriumot jól láthatóan védelmezik is fajtársaiktól. Meleg tavaszi napokon egy-egy zöld gyík lakta fasor közelében rövid, figyelmes szemlélődés után könnyen tanúi lehetünk a ragyogó, színpompás hímek vérmes összecsapásainak, zajos nekiiramodásainak, amelyek során kialakítják saját területük határait. A nyakörvös gyíkok erősen társas állatok, az együtt élő példányok között szigorú rangsor van, és a hímek és nőstények egymásra találását, a párzást is bonyolult udvarlási szertartás vezeti be. A „széptevő” hím fürge gyík is a nőstény közelébe jutva mellső lábaival idegesen dobolni kezd egy kövön vagy a csupasz talajon, farkát rezegteti, majd a párosodásra kész nőstényt állkapcsával „derékon” ragadja, szorosan tartja, miközben kloákájukat néhány percre összetapasztják. A nőstény 5–8 meszes héjú tojását júniusban rakja le a talajba, többnyire nyílt homokfolton, ahol a nap melegítő sugarai kellő energiát adnak a fejlődő embrióknak. A fiatal gyíkok augusztusban kelnek ki a tojásokból, és jó idő esetén még október végén is találkozhatunk velük, mielőtt téli álomra vonulnak. Tavasszal a fürge gyík az egyik legkorábban előbújó hüllőnk, már március elején rábukkanhatunk sütkérező, a teleléstől még „álmos”, lomha, fakó színű példányokra.
Fürge gyík
Fülöpházi homokbuckák, a homoki gyík egyik élőhelye
K. Z.
