Lomha földi békák
Lomha földi békák
Az ásóbékához első ránézésre hasonlító, annál azonban sokkal közismertebb hazai békáink a varangyok, melyek közül a zöld (Bufo viridis) települések, tanyák környékén, a közvilágítás lámpái alatt gyakran látható, szinte állandó kísérője az embernek.
„Mintha lába kelne valamennyi rögnek” – írja Arany János a „Családi kör”-ben: a szemléletes megjelenítés minden bizonnyal a barna varangyra (Bufo bufo) vonatkozik, amely szintén előfordul a lakott települések környékén, és mozgása, színe, alakja valóban megelevenedő barna földgöröngyhöz hasonlítható. A varangyok vagy „varasbékák”) gyakori szereplői a boszorkányok kotyvasztásáról szóló mondókáknak is, pedig külsejük csak a felületes szemlélő számára „undorító”: szemük, „tekintetük” például, bátran állíthatjuk, a legszebb, „bölcs” pillantásról árulkodik. A barna varangy aranyló szembogara gyönyörűen illeszkedik az állat hamvasbarna, rücskös bőrszínébe, amely közel sem olyan nyálkás, sikamlós, mint ahogy a rosszindulatú leírások idézik. Bár a varangyok bőre valóban gazdag mirigyekben (fejük tarkótájékán is két hatalmas, bab alakú, duzzadt mirigy helyezkedik el), ezek csak intenzív zavarás esetén választanak ki nagy mennyiségű váladékot, egyébként tapintásuk száraz és ártalmatlan. Védekezésképpen a varangyok jellemző módon messzire képesek vizelni, amely ugyancsak hozzájárul a róluk alkotott kedvezőtlen összképhez.
A valóságban a repülő rovarok (pl. szúnyogok és legyek) pusztításával hatalmas munkát végző varangyok rendkívül hasznos állatok, és védelmük a kétéltű fauna tagjaként elsődleges fontosságú. A barna varangy általában nagyobb testalkatú, barna alapszínű, rajta csak ritkán van foltos mintázat. Vele szemben a zöld varangy nevéhez hűen zöldes árnyalatú, testének vajszínű hátterén elszórtan találhatók az olajzöld vagy fűzöld foltok. Közöttük rendszerint piros pontozottság díszíti az állatot. Lakott települések környékén gyakori, de általában a sík vidéket, a laza talajú, alföldi területeket kedveli. A barna varangy előfordulása sokkal szélesebb körű, Magyarországon mindenütt találkozhatunk vele. Kora tavasszal, a párzási időszak kezdetén, amikor a telelőhelyükről a petelakó állóvizek felé vándorolnak, velük fordul elő a legtöbb „közúti baleset”: a vándorlási útvonalukat keresztező aszfaltutakon százával gázolják el őket. E „varangykatasztrófák” elkerülése érdekében az utóbbi években a természetvédelem ötletes műszaki megoldásokat alkalmaz az autóutak építésénél: alagutak, terelőkerítések és átereszek teremtik meg a feltartóztathatatlanul vándorló állatok számára a veszélymentes átkelés lehetőségét.
Kecskebéka
Zöldbékáink elkülönítése
A hazánkban élő, külső megjelenésében nagyon hasonló három zöldbékafaj meghatározásához néhány általános jellegzetesség segíti, biztosat azonban csak gondos biokémiai vizsgálatok után lehet mondani. Az alaktani tulajdonságok esetén a a kis tavibéka és a tavi béka két szélsősége között az ezek kereszteződésével létrejövő kecskebéka hibridfaj általában átmeneti jelleget mutat: igaz ez a bőr mirigyességén, a láb hosszára, a sarokgumó nagyságára és a brekegő hangra egyaránt. A kis tavibéka tipikus példányának testszíne világoszöld, gyakran szinte sárga, fekete foltok nélkül, a bőr pedig viszonylag sima, a két hosszanti bőrléc kivételével nincsenek vagy csak gyengék rajta a szemölcsös kiemelkedések. A tavi béka ezzel szemben sötét olajzöld, sűrű, gyakran összefolyó fekete foltokkal és rendkívül erősen szemölcsös, mirigyes bőrrel. A kecskebéka tipikus egyedének hátszíne élénkzöld, rajta elszórtan számos, éles fekete folttal.
A hátsó lábszár hossza jellegzetesen különbözik: a kis tavibékáé rövid, a test hossztengelyére merőlegesen állítva a két lábszár a faroktájékon nem ér össze (1), míg a tavi békáé a kis tavibéka esetében a legnagyobb (1), a tavi békánál pedig a legkisebb (3); a kecskebékáé átmeneti nagyságú (2).
A hazánkban élő, külső megjelenésében nagyon hasonló három zöldbékafaj meghatározásához néhány általános jellegzetesség segíti, biztosat azonban csak gondos biokémiai vizsgálatok után lehet mondani. Az alaktani tulajdonságok esetén a a kis tavibéka és a tavi béka két szélsősége között az ezek kereszteződésével létrejövő kecskebéka hibridfaj általában átmeneti jelleget mutat: igaz ez a bőr mirigyességén, a láb hosszára, a sarokgumó nagyságára és a brekegő hangra egyaránt. A kis tavibéka tipikus példányának testszíne világoszöld, gyakran szinte sárga, fekete foltok nélkül, a bőr pedig viszonylag sima, a két hosszanti bőrléc kivételével nincsenek vagy csak gyengék rajta a szemölcsös kiemelkedések. A tavi béka ezzel szemben sötét olajzöld, sűrű, gyakran összefolyó fekete foltokkal és rendkívül erősen szemölcsös, mirigyes bőrrel. A kecskebéka tipikus egyedének hátszíne élénkzöld, rajta elszórtan számos, éles fekete folttal.
A hátsó lábszár hossza jellegzetesen különbözik: a kis tavibékáé rövid, a test hossztengelyére merőlegesen állítva a két lábszár a faroktájékon nem ér össze (1), míg a tavi békáé a kis tavibéka esetében a legnagyobb (1), a tavi békánál pedig a legkisebb (3); a kecskebékáé átmeneti nagyságú (2).
A nemcsak a párzási időben, hanem áprilistól szeptemberig hallatott brekegés révén egyes esetekben, különösen a tavi békát, könnyebb elkülöníteni, mint az alaktani bélyegek alapján. A tavi béka hangja mély, egyenletes és lassú brekegés, amely inkább „aaaaa” hangokból tevődik össze. A kecskebékáé a két másodperces hang alatt először emelkedő, majd hirtelen süllyedő hangvételű, és inkább – „eee” hangokból tevődik össze. A kis tavibéka brekegése gyors frekvenciájú, meredeken emelkedik és hirtelen süllyed. Természetesen a hangadásban mutatkozó különbségeket is igazán jól csak a hangfelvételek grafikus, műszaki elemzésével tehetjük egyértelművé.
K. Z.
