Ha már egyszer építkezik…
Ha már egyszer építkezik…
Még egy belvárosi üres telken is találkozhatunk hüllőkkel
Ha már az elhagyott házaknál tartunk, akkor kézenfekvően kerül szóba a másik urbanizálódásra hajlamos gyíkfajunk is, a fali gyík. Még nagyobb városok közepén, üres telkeken, romos épületek körül, lakatlan, üzemen kívüli telephelyeken, köves, kevéssé forgalmas útpadkákon, felhagyott kőfejtőkben is rábukkanhatunk erre a fürgén perdülő, lapos testalkatú kis gyíkra. Az emberi településeket követő képességére jó példa, hogy az Európa legészakibb előfordulását képviselő hollandiai faligyík-populáció egy régi műemlék városfal védett kőtömbjei között tengeti a ma már forgalmas városka által körülzárt életét.
Budapesten is több helyen láthatók fali gyíkok, nemcsak a természetközelinek tekinthető Gellérthegy játszóterein vagy a budai Vár támfalán, a külterületek útjain (például Csillaghegyen az Ürömi út mentén vagy a pesti oldalon a körvasútsoron), hanem még a belváros szívében fekvő állatkert pálmaházának oldalán is. Ez utóbbi helyszínen a déli fekvésű falakon még enyhébb téli napokon is felbukkannak a gyíkok, amikor a langyos napsugarak kissé felmelegítik a hasadékokban rejlő pihenőhelyeiket.
A Balaton-felvidéki szőlőhegyeken ugyancsak gyakori állat a fali gyík. Bár itteni élőhelyei meglehetősen zavartalanok, a pinceépületek vagy a telekhatárokat jelző rakott kőfalak mégis vitathatatlanul az emberi tevékenység eredményei. Tavasszal vagy ősszel érdekes megfigyelni a napozó gyíkoknak a napsugarakat követő helyi vándorlását. Kora reggel a kőbástyák keleti felén sütkéreznek, délután pedig már a nyugati oldalon látjuk őket, ahol a lassan aláhanyatló nap sugarai még érik a kőfalakat.
Az urbanizált környezetben élő fali gyíkok viselkedése figyelemre méltó módon megváltozik, különösen az emberhez való viszonyuk tekintetében. Megszokják, elfogadják a rájuk ügyet sem vető, sétáló lakosokat, de ugyanakkor pontosan „tudják”, mikor kell menekülésre fogni a dolgot. Az utak kővel kirakott támfalain napozó példányok meg sem mozdulnak a tőlük alig egy-két méterre egyenletes léptekkel, róluk mit sem tudva ballagó ember láttán. Fejük apró bólintásával, félrefordított tekintettel nyomban felfigyelnek azonban, ha valaki lépteit lassítva rájuk néz, netán meg is áll: ilyenkor egy pillanat alatt rejtekhelyükre surrannak. Ez a fajta emberhez szokott viselkedés persze a többi más városlakó állatra is igaz, hüllőknél azonban kevésbé közismert, és különösen feltűnő az egyébként gyakran elérhetetlen helyeken tanyázó fali gyíkok körében.
Napozó fiatal fürge gyík
A városlakó hüllőknek, főként a tojásokkal szaporodó gyíkoknak elsődleges problémájuk, hogy hova helyezzék az utódokat rejtő „fészekaljat”. A tojásokban lévő embrióknak a nap melege által gerjesztett zavartalan fejlődésre van szükségük, ami mindennemű háborgatás, felforgatás hiányát, laza, homokos talajt feltételez. Ilyenre viszonylag kevés helyen akadhatnak, különösen a nagyvárosokban, ahol szinte minden talpalatnyi helyet leaszfaltoznak. Az üresen hagyott építési telkek, „grundok” is csak ideig-óráig jelentenek megoldást (szeptemberben sokszor tömeges is rajtuk az alig 4-5 cm-es, frissen kikelt fürge és fali gyíkok csapata), mert többnyire csak egy-két évig állnak kihasználatlanul, és utána nem kerülhetik el sorsukat, a könyörtelen beépítést. Sajnos Budapesten, a belvárosban is egyre kevesebb az ún. „zöldterület”, a házrengeteg hézagait sorra újabb épületekkel, szállodákkal, irodaházakkal töltik be. Ezért egyes elhagyatott, kieső, természetközeli területek felértékelődnek, mint például a pesti Rákospatak környéke, amely ugyan már régen hűtlen lett nevéhez, hiszen szennyvízcsatornára emlékeztető vizében aligha élnek tízlábú rákok, kikövezett partja azonban szemmel láthatóan kedvező élőhelyet biztosít a fali gyíkoknak. A tojásokkal teli nőstények júniusban pedig kiváló tojásrakó helyeket találnak a patakmedret szegélyező ritkás, gazos fűtenger nyílt, homokos foltjain. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy augusztusban lépten-nyomon rábukkanni a kiégett torzsák közt cikázó, aprócska „újszülöttekre”.
