Ne féljünk a kígyóktól!
Ne féljünk a kígyóktól!
A városlakó ember valószínűleg jobban irtózik a kígyóktól, mint kellene, de azért azt mégis kevesen gondolják, hogy bizony a lakóházak környékén is megjelenhet egy-egy ilyen lábatlan, hívatlan vendég. Hogy a félelem mennyire alaptalan, azt bizonyítják az olyan esetek, amikor a megriadt telefonáló „hatalmas kígyó garázdálkodik a kertemben” hívással riasztja a rendőrséget, majd az általuk értesített biológus szakember a Természettudományi Múzeumból vagy az állatkertből lóhalálában a helyszínre (mondjuk, egy budapesti külkerületbe) érkezve nem talál mást, mint jobb esetben egy-egy sikló nyomát, rosszabb esetben egy félig agyonvert siklót vagy lábatlan gyíkot. Pest határában a nemkívánatos látogató többnyire a környező erdőkből, mezőkről a ház körül csábítóan elszaporodott egerek után áhítozó erdei sikló, esetleg rézsikló. Vendégeskedésük, ha nem végződik az állatra nézve tragédiával, általában rövid ideig tart, mert ezek a hüllők állandó életfeltételeiket ritkán találják meg az ember által lakott környezetben.
A városok zöldövezeteiben lévő kertes házak körében egyre népszerűbb divat nemcsak a úszómedence, hanem a nagyobbacska kert díszére váló mesterséges tavacska létesítése is. A gondos előkészületekkel (kiásás, szigetelés, partépítés, vízzel való feltöltés és utánpótlás) létrehozott kerti tó megfelelő növényekkel való beültetése után az utolsó lépés némi „hamisítatlan állatvilág” megtelepítése, többnyire egy-két befogott hal és béka szabadon eresztésével. Külön öröm ezután, hogyha a tó „beállta” után, azaz miután a növények és az állatok valamiféle egyensúlyba kerültek, és állandó beavatkozás nélkül is fennmaradnak, néhány igazán „vad” élőlény jelenik meg, találja csábítónak az esetleg közel s távol hiányzó feltételeket. Ilyen meglepetés lehet a vízi sikló, amely ugyan többnyire csak alkalmi vendég, a nagyobb vizek között megtett akár kilométeres vándorlásai során, de mégis üdén élénkíti a természet után vágyakozó városi ember érzelmeit. Természetesen túl sokat ne várjunk az efféle látogatásokból, mert hiszen a kifejlett korában másfél méternél is hosszabb sikló nemigen talál magának tartós életkörülményeket egy pár négyzetméteres, néhány tucat táplálékállatot (halat, békát) fenntartó medencében, inkább csak örüljünk neki, hogy „tavacskánk”, úgy látszik, az elfogulatlan vélemény szerint is kezd elfogadható lenni.
Házatlan csigát támadó lábatlan gyík
A már említett balatoni szőlőhegyek nem éppen „urbanizált”, de azért az emberi tevékenység nyomait viselő környezetében is rendszeresen látni erdei siklót. Présházak, üdülők környékén vedlés idején nemegyszer okoz riadalmat, amikor a padlásterekbe, kamrákba csúszik be, hogy ott a gerendák szögleteiben végigpréselve magát, siettesse a régi bőr leválását. Kígyónk ebben az időszakban ingerlékenyebb a szokásosnál, hangulatát megterhelik a vedlés során a megszokottnál nehezebb élettani körülmények. Opálos, szürke szemével alig lát, mert az összenőtt szemhéj bőrét is levedli, és a régi bőr alá jutó levegő átlátszatlanná teszi a szemhéjat. Ha ilyen siklóval találkozunk, hagyjuk magára, a vedlés befejeztével másnap úgyis útjára indul. A szemhéj néhány órával a vedlés megkezdődése előtt újra kitisztul a sikló által kiválasztott, a régi és az új bőr elválását megkönnyítő vedlési „kenőfolyadék” miatt.
Egy ritka megfigyelés arról tanúskodik, hogy egy erdei sikló Badacsonyban a ház falát borító futónövények között végigkúszva elérte a fal üregében fészkelő házirozsdafarkúpár otthonát, és egyenként elnyelte a fiókákat. Az erdei sikló madárfióka kedvelő hajlamát bizonyítják más megfigyelések is. Pomázon a kertben a gyümölcsfára lógatott kalitkába csúszott be, bekebelezte az ott talált madarakat, de ezzel fogságba is esett, mert kidomborodó testével már nem fért ki a szűk drótszálak között. Ugyanebben a kertben egy mesterséges fészekodúban megette a nyaktekercsfiókákat, majd az odú alján összetekeredve kényelmes emésztésbe kezdett. A hazatérő nyaktekercsszülő ösztönétől hajtva, hogy tovább melengesse a fiókákat, az összegömbölyödött kígyóra ült, amely jóllakottan tűrte, hogy „melengessék”.
K. Z.
