A kígyómozgás
A kígyómozgás
Hogy siklóink mozgásának megfigyelése milyen élményt jelent, engedtessék meg, hogy a szerző egy személyes kalandjával illusztrálja.
Egy száraz nyári délelőtt a Péteri-tó mellett kirándulva egyszer csak halk sziszegésre lettem figyelmes: a száraz fűben egy sikló tekergőzött a poros út felé. Szokásomtól eltérően, ahelyett hogy gyorsan megfogtam volna, érdeklődve figyeltem, mit fog csinálni, titkon örülve, hogy a vízi sikló – mert az volt – szemmel láthatóan nem vett észre. Ez ritka alkalom, mert a hüllők általában (eltekintve a téli álomból frissen felébredt, és a tavaszi napon önfeledten sütkérező, viszonylag óvatlan állatoktól) rendkívül éberek, és még a gyakorlott megfigyelő is sokszor csak a farka végét vagy a növényzet zörgését észleli az éppen eltűnő gyík vagy kígyó után.
Megkülönböztetett figyelemmel kísértem tehát a vízisikló útját, amely percig sem tétovázva egyenesen a csupasz, homokos keréknyom felé igyekezett. Illetve a valóságban nyilván a túloldalt elterülő vizenyős rét irányába, az út innenső oldalán lévő, éjszakázóhelyül szolgáló kisebb erdőfolt felől. Ahogy az útra ért, kíváncsian figyeltem, vajon milyen nyomot is hagy egy sikló? Nem gyakori ugyanis, hogy a „csúszómászó” kígyó mozgásának helyét közvetlenül megfigyelhessük. A balról jobbra áthaladó vízisikló hullámos, az egyik oldalon éles, a másikon elmosódottabb, laposabb nyomot hagyott. Ez érthető, hogyha a vázlat alapján végiggondoljuk a „kígyómozgást”. A lábatlan állat sok, egymáshoz lazán kapcsolódó csigolyából álló gerincoszlopának minden egyes pontja folyamatosan egy-egy körív mentén halad, melynek középpontja váltakozva hol a kígyó bal, hol a jobb oldalán van. A csigolyák mozgását a szabadon lengő bordák viszik át a talajra. Természetesen a mozgás ilyen tiszta formában csak akkor látható, ha szinte semmilyen támaszték nem kínálkozik az állatnak: ez a helyzet a tiszta homokon. Mihelyt a vízisikló az út széléhez ért, már volt egy kis növényzet, amelybe „belekapaszkodva” egyenesre húzta ki a törzsét.
Vízi sikló mozgása
Ez a fajta helyváltozató mozgás leginkább a talajon élő, könnyű testű, izmos siklófélékre jellemző; és hogy ősi alaptípust képvisel, azt az mutatja, hogy hasonlít a halak úszására (felülnézetből) és a négylábú gyíkok mozgására is, ahol a test elfordulásának középpontját a talajon támaszkodó lábak adják. Más kígyók, mint a farkúszó siklók, a lomha, nagy testű mérges kígyók (pl. a pufogó vipera), a forró homokon élő szarvasvipera és a sivatagi csörgőkígyó mozgása jócskán módosult, így ezek hátrahagyott nyoma is teljesen más.
K. Z.
