Hajnali karének
Hajnali karének
Aki szeretne sok madárral találkozni, és minél többet ellesni életükből, szokásaikból, kora reggel, még inkább hajnalban, napfelkelte előtt látogasson el az erdőbe. Van abban valami fantasztikusan szép, amikor egy langyos májusi éjszaka után előttünk, körülöttünk ébred az erdő. Ha becsukjuk a szemünket, biztosak lehetünk benne, hogy a sorra ébredő énekesek egyre erősödő koncertje nagyjából ugyanolyan lehet, mint évezredekkel ezelőtt, amikor a mai Európa területén zöldellő erdők fülemüléi, poszátái és sárgarigói pontosan ugyanúgy csattogtak, daloltak, flótáztak, mint ma élő kései utódaik. A környezet sajnos időközben ugyancsak megváltozott, ezért kell becsuknunk a szemünket ahhoz, hogy az idő kerekét legalább gondolatban ezer vagy kétezer évvel visszaforgassuk.
Még éppen csak dereng a távoli ég alja, a fák között teljes a sötétség, amikor az erdőszélen már csattogni kezdenek a fülemülék. Majd éjfélig énekeltek, ezután néhány órás szünet következett, de most az egyik, talán a legtüzesebb, újra kezdi, és ezt hallva sorra csatlakoznak a többiek is. A fülemüle és a többi revírtartó madár, az erdei pinty vagy a barátposzáta éneke kettős célt szolgál, fontos biológiai jelentősége van. Amikor a fülemülehímek április elején megérkeznek Afrika trópusi tájairól, még egyedül vannak, a tojók csak néhány nappal később követik őket. Az öregebb hímek, tehát azok a madarak, amelyek az előző évben költöttek, nagyon gyakran korábbi területükre, vagy ahogy szaknyelven mondják, revírjeikbe érkeznek vissza, és ha meleg az idő, sok a táplálék, és hamar kipihenik a több ezer kilométeres út fáradalmait, énekelni kezdenek. Csattogó dalukkal a később érkező tojók közül igyekeznek egyet magukhoz csalogatni. Hangosan, tüzesen kell énekelniük, mert többen vannak, mint a tojók, és a „lusta” vagy balszerencsés madár abban az évben bizony pár nélkül maradhat. Néha május végén, június elején is hallani lehet tüzesen éneklő fülemilehímeket, abban az időben, amikor a tojó közben szép csendben már a fészkét építi a bokrok védelmében. A hangos csattogás azonban, amit mi pontosan ugyanolyannak hallunk, mint az áprilisban felhangzó, párcsalogató éneket, időközben más jelentőséget kap. A hímnek már párja van, célját tehát már elérte, most minden figyelmét a szomszédokra kell fordítania. Jobbra is, balra is énekelnek a fülemülék, és a féltékeny hímek énekükkel ilyenkor már a revíreket őrzik, annak számunkra láthatatlan, de nekik nagyon is létező határait biztosítják.
Valamikor azt hitték, sőt lehet, hogy sokan még ma is úgy gondolják, a hím madár azért énekel, hogy szórakoztassa tojásokat melengető és bizonyára szörnyen unatkozó párját. Ma már tudjuk, hogy a madáréneknek két fotos funkciója van, először párt csalogatnak vele, később a revírek megtartására szolgál. Amikor viszont a fiókák elhgyják a fészket, és fokozatosan önállóakká válnak, eltűnnek az egyébként is láthatatlan revírhatárok, és lassan megszűnik, arra az évre elhallgat a madárének is. A néphit szerint Péter és Pál napján, de ez a valóságban csak hozzávetőleg érvényes, függ a mindenkori időjárástól, és persze fajonként is változó.
Közben a távolban először rózsaszínűre, majd ezer és egy árnyalaton át égővörösre vált az ég alja, és lassan, méltóságteljesen felbukkan a tüzesen izzó napkorong. Mintha csak valami jel lenne, még hangosabbra vált az erdőben már addig is harsogó madárének, szinte megszakítás nélkül kiáltozik a kakukk, flótázik a sárgarigó, versenyt dalolnak a poszáták, és az ezerajkú kórusból csak néha hallatszik ki a vörösbegy halkan gyöngyöző éneke vagy a parányi csilpcsalp-füzike vidám „csip-csup” kiáltása.
A fekete harkály hazánkban lassan terjeszkedik
