Téli nádaslakók
Téli nádaslakók
Induljunk el madarász sétánkra télen, hogy aztán nyomon követhessük a tavaszi érkezőket, megfigyelhessük, hogy építik fészkeiket, gondozzák fiókáikat a madarak a vizek mentén, miként gyülekeznek ősszel és hogyan tűnnek el fokozatosan a hazai tavakról, folyókról s mocsarakról, még mielőtt a tél újra jégpáncéllal vonná be azok felületét. Ha valaki télen, mondjuk egy zimankós januári napon jár a Balaton, a Velencei-tó vagy a Fertő-tó partján, maga is tapasztalhatja, hogy a mozdulatlanná dermedt vizek hátán egyetlen élőlény sem mozdul, madarakkal csak a nádasokban, a közeli kertekben, fákon, bokrokon találkozhatunk.
Minden nagyobb nádasunkban megtaláljuk a barkóscinegét
A téli nádasok egyik jellemző madara érdekes módon egy igazi erdőlakó, az apró termetű kék cinege. Jóval kisebb, mint a téli etetőkről jól ismert széncinege, sapkája égszínkék, ilyen színűek szárny- és faroktollai is. Testalja sárga, de hiányzik a melléről a széncinegére jellemző széles, hosszanti fekete sáv. A fészkelési időszakban az öregebb állományú középhegységi erdőkben, főleg a tölgyesekben tanyázik, de fészkel a parkokban és arborétumokban is. Állománya mesterséges fészekodúk kifüggesztésével növelhető, vörhenyesen foltozott apró tojásainak száma akár 14 is lehet. Nem könnyű feladat az odú mélyén szorongó 10–14, örökké éhes fiókát felnevelni, a cinegepár hajnaltól estig hordja számukra a hernyókat és pókokat. A fiatal cinegék 18–22 napig maradnak a fészekben, ekkor kirepülnek, elhagyják teljesen elhasználódott, a kotlás kezdetén még oly csinos, mohából készült otthonukat. Eleinte a közelben maradnak, szüleik tovább etetik őket, de mihelyt teljesen önállóakká válnak, kóborolni kezdenek. Késő ősszel egyre több kék cinege bukkan fel a nádasokban, néha kisebb-nagyobb összeverődött csapatokat is látni. Hintáznak a nádszálakon, szorgalmasan kopácsolnak rajta, máskor fűzfák és fűzbokrok vékony gallyain keresgélnek. Március első felében még találkozhatunk velük a nádasokban, a kiterjedt nádvidéken éppen úgy, mint a csatornákat vagy halastavakat kísérő keskeny nádszegélyekben, nádfoltokban, aztán fokozatosan eltűnnek. Visszatérnek az erdőbe, ahol a hó végén már fészkelni kezdenek.
A kék cinege mellett egy másik erdei madár is rendszeres nádaslakóvá válik a téli hónapokban. Az ökörszemek menetrendszerűen jelennek meg minden ősszel a kisebb-nagyobb nádasokban, ahol akár a kék cinegék, egészen tavaszig kitartanak. Nem a nádszálakon keresgélnek, hanem lent, a torzsák között, a legsűrűbb részeken bujkálnak és kutatnak télire elrejtőzött pókok és rovarok után.
Az ökörszem fontos szerepet tölt be a nádasokban azokban a hónapokban, amíg a vizek mentén tanyázik. Mint éber és mindenre figyelő madár, rögtön heves cserregéssel jelzi, ha valami rendellenességet tapasztal. A sűrűben bujkáló róka, görény vagy a jég alól éppen felbukkanó vidra biztosan számíthat arra, hogy a barna tollú, rövid farkú madárka az egész környéknek hírül adja érkezésüket. A Dinnyés-Fertő természetvédelmi területen, a Kajtori-csatorna mentén figyeltem meg, hogy az ökörszemek körülbelül 40 méternyire mozogtak egymástól, és ha az első cserregni kezdett, például az én jelenlétemre figyelmeztette a többi madarat, a második már készenlétben állt, és valószínűleg alig várta, hogy odaérjek, és ő is cserreghessen egy sort. Ez a csatorna menti ökörszem-őrszolgálat olyanformán működött, mint annak idején a karos telegráf, amikor magas oszlopokra szerelt jelzőkarok továbbították az üzeneteket a látótávolságon belül lévő következő állomásra.
A telelő ökörszemek másik jellemző szokása, hogy különösen a tél vége felé, de enyhébb időben akár januárban is gyakran énekelnek. Az ember nem is gondolná, hogyan képes egy ilyen apró, mindössze 8-9 grammos madárka ilyen hangos és csengő strófákat kipréselni magából. Ha aztán kisüt a ritka téli nap, és a nádtorzsák között tenyérnyi szabad vízfelület csillog, az ökörszem máris ott terem, és nagy élvezettel fürdik egyet. Utána hosszú ideig rendezgeti a tollait, és csak ha már mindegyiket a helyére igazította, tűnik el újra a nádszálak között, és folytatja a pókvadászatot.
Az ökörszemek tavasszal visszatérnek az erdőbe, ott költenek, a barkóscinegék viszont egész életüket a nagy nádasokban élik le. A hosszú farkú, puha tollú madarak a Balaton nádasaiban éppen úgy otthon vannak, mint a Velencei-tó, a Fertő-tó vagy a nagy halastavak hasonló élőhelyein. A hím feje hamuszürke, hosszú fekete barkója, „szakálla” van, de feketék az alsó farkfedő tollai is. A tojó sokkal egyszerűbb, amolyan nádszínű madár.
A barkóscinege mozgása emlékeztet a cinegékére, ügyesen kúszik, kapaszkodik a nádszálakon, de rendszertanilag a papagájcsőrű cinegékhez tartozik, nem rokona tehát a szén- és kék cinegének. Tavasszal és nyáron főleg pókokat és rovarokat eszik, télen viszont a nád és a gyékény apró magjait fogyasztja. Ehhez a megváltozott táplálékhoz a gyomra is átalakul, fala megvastagszik, alkalmassá válik a magtáplálék feldolgozására. Amikor aztán megérkezik a tavasz, a barkóscinege gyomra újra a rovartáplálék feldolgozásához alkalmazkodik.
A nádas mentén sétálva előbb vagy utóbb biztosan meghalljuk ezeknek a madaraknak jellegzetes, csilingelő hangjait. Télen rendszerint kis csapatokban járnak, 8–10, de néha sokkal több madár van együtt. Rendszerint alacsonyan, a nádtorzsák között keresgélnek, máskor a jégen ugrálnak, hogy a szél által odahordott, a nedves felületen megtapadt apró magvakat összeszedjék. Ha a nádasban keresgélő csapat észreveszi, hogy ember jár a közelben, valamelyik madár mindig felkúszik a nádszálakon, alaposan megnézi magának a látogatót, csilingelve társalog lent maradt társaival, majd visszaereszkedik, és újra eltűnik a nád között. Érdekes megfigyelni az ilyen kapaszkodó madarat. Gyakran nem egy nádszálon ül, hanem mindkét lábával külön-külön szálat fogva egyensúlyoz a levegőben.
A barkóscinege állandó madár, télen és nyáron egyaránt látható. A gyűrűzési eredmények azonban azt mutatják, hogy egyes példányok kivételesen hosszabb útra is vállalkoznak. Egy 1954 októberében a Fertő tónál gyűrűzött példány például néhány hónappal később, 1955 januárjában Székesfehérvár mellett került kézre. Egy másik, 1978 februárjában a tömörkényi Csaj-tavon jelölt barkóscinege még ugyanaz év októberében a Fertő osztrák oldalán, Illmitz közelében került a hálóba. Egy másik Fertő-tavi példány még távolabbra, egészen Rómáig repült.
Az őszi, téli gyűrűzések idején a barkóscinegék a hazai nádasokban is gyakran hálóba kerülnek. Egy időben rendszeresen jelöltük őket a Velencei-tó mentén. Ott figyeltem meg, mennyire ragaszkodnak a párok egymáshoz. A partnerek nagyon korán, már az őszi kóborlás idején, ivarérettségük elérése előtt megtalálják egymást, kialakulnak a párok, melyek ettől kezdve hűségesen kitartanak egymás mellett. Hangokkal tartják a kapcsolatot a sűrű nád között. Olyan finom, árnyalati eltérésekről ismerik fel egymás hangját, amit a gyarló emberi fül már nem képes érzékelni, mi valamennyi barkóscinege „csilingelését” egyformának halljuk. Gyakran előfordult, hogy a pár egyike a hálóba került, a másik szerencsésebb volt, és kívül maradt. De esze ágában sem volt menekülni. Ott maradt a közelben és szorgalmasan válaszolgatott a másiknak, akkor is, amikor az már abban a kis vászonzacskóban kuporgott, amelyekben az elfogott madarak várnak arra, hogy a csüdjükre illesszék a számozott alumíniumgyűrűt. Ha kézbevettem azt a bizonyos zacskót, és elindultam a madárral a nádas mentén, párja néhány méterrel odébb repülve, kapaszkodva követett. Ragaszkodása megható volt. Amikor aztán a kis fogoly megkapta a gyűrűt, és elengedtük, boldogan repültek el kettesben a helyszínről.
